Égi vándorok

Nem vagyok egy ornitológus, így csak néhány madár van, amit már messziről megismerek. A piros fejű harkály kopácsolását szívesen hallgatom a közeli fákon, de a baglyok huhogása is közel áll a szívemhez. Talán a jól ismert mondókáknak köszönhető, hogy a kedvenc madaraim mégis a gólyák. 

A hosszú csőrű égi vándorokról szóló mendemonda, miszerint a csecsemők szállításából is kiveszik a részüket, ma már természetesen megmosolyogtat. A kislányom azonban még mindig hisz ebben az elméletben. Ha csak egy kis igazság is van ebben a hiedelemben, akkor bizony a Dorogháza környékén élők bőséges gyermekáldásban bízhatnak. 

A falu határában a néhány héttel ezelőtti esőzések miatt víz alá kerültek a lekaszált rétek. A felázott földből kénytelenek voltak felszínre bújni az abban lakó pockok, giliszták és csigák, terített asztalként csábítva a gólyákat. Mindezeknek köszönhető, hogy közel száz példányból álló csapat bandázik a területen.

Elképesztő látvány a fekete-fehér tollba öltözött, megfontoltan lépkedő, szalmabálákon pöffeszkedő madarak képe. Az sem mindennapi, hogy a faluban, az egymást követő villanyoszlopok tetejéről egy lábon egyensúlyozva tekintenek le méltóságteljesen a közlekedőkre. Aki még nem látta a fiatal példányok alkotta bohém életképet, semmiképp ne hagyja ki a különleges élményt. Én minden reggel és délután hosszan gyönyörködöm a kelepelő égi vándorokban. Titkon remélve, hogy már nem jut eszükbe meglepni egy babával...