Gépíróból alezredes: négy évtizedig őrizte az emberek biztonságát a nógrádi rendőrnő

Mint arról március végén portálunk is beszámolt: dr. Somssich Gabriella rendőr dandártábornok április 1-jei hatállyal nyugdíj előtti rendelkezési állományba helyezte dr. Balogh Ágnes rendőr alezredest, a Nógrád Vármegyei Rendőr-főkapitányság igazgatásrendészeti osztályának vezetőjét. 

A police.hu honlapján interjút készítettek a már nyugalmazott Balogh Ágnessel, amelyben felidézték pályafutásának kezdetét és a 40 évnyi munkája során szerzett legszebb emlékeit.

– Milyen volt az  1980-as években nőként a fegyveres testülethez kerülni?

– Nem volt egyszerű. Amikor 1981-ben a közgazdasági szakközépiskolában igazgatás-ügyvitel szakon érettségiztem – gyors- és gépírói végzettséggel –, szerettem volna a rendőrség állományában dolgozni, ám akkor nem volt felvétel, ezért a Salgótarjáni Járásbíróságnál kezdtem el tevékenykedni. 1982-ben azonban a rendőrségnél megüresedett egy gépírónői állás, én pedig megragadtam az alkalmat. Így kerültem, akkor még közalkalmazottként a Salgótarjáni Rendőrkapitányságra, majd később járőr lettem.

– Hogyan lesz egy gépíróból járőr?

– Már gyermekkorom óta vonzott a rendőri pálya. Volt két kolléganőm, akik járőrként dolgoztak, nagyon tetszett a hivatástudatuk, az egyenruha és nem utolsósorban az, hogy határozottan intézkednek. Rajtam kívül még három lány dolgozott a rendőrségen.

– Innen egyenes út vezetett a Rendőrtiszti Főiskolára?

– Majdnem... Mielőtt felvételizhettem két évig közterületen kellett ellátni szolgálatot. A Salgótarjáni Rendőrkapitányság közbiztonsági- és közlekedésrendészeti osztályára kerültem.

– Hogyan fogadták önt a férfi kollégái?

– Azonnal befogadtak. Nagyon sokat segítettek, tanítottak és vigyáztak is rám. Én ugyanúgy intézkedtem, irányítottam a forgalmat, ellenőriztem mérőeszközzel a járművek sebességét, ahogy férfi társaim. A járművezetők pedig pozitívan fogadták, hogy egy fiatal rendőrnő állítja meg őket. Talán még a bírságot is jobban elviselték.

– Voltak emlékezetes pillanatok?

– Több is... Amikor például én vezettem a sebességmérővel ellátott gépjárművet, a szemből érkező autók sofőrjei – nem sejtve, hogy én ellenőrzöm a sebességüket – sorban integettek, villogtak figyelmeztetve, hogy vigyázzak, mert a közelben mérnek. Ma már teljesen más műszereket használnak erre, mint akkor, de a gépjárműpark minősége is más volt. Nem volt ennyi autó, és a típusok is korlátozottak voltak. Főleg Trabanttal, Wartburggal és Ladával közlekedtek. Az első szolgálati autóm is Lada volt.

– 1988-ban elvégezte a Rendőrtiszti Főiskola igazgatásrendészeti szakát. Mi történt ezután?

– A tiszti kinevezésem után a Salgótarjáni Rendőrkapitányság igazgatásrendészeti osztályára kerültem. A közlekedésigazgatási területen csoportvezetőként dolgoztam. Végigjártam a ranglétrát. Előadó, főelőadó, osztályvezető-helyettes, majd megbízott osztályvezető, végül 2001-től osztályvezető lettem. 2013-tól rendelkezési állományba helyezésemig a Nógrád Megyei Rendőrfőkapitányság igazgatásrendészeti osztály vezetőjeként tevékenykedtem. Jogtanácsosi feladatokat is elláttam – megbízással – munkám végrehajtása mellett.

– Több mint harminc évet töltött ezen a területen. Voltak nehezebb időszakok?

– Az évek során folyamatosak voltak a normaváltozások. Például az engedélyügyi területen 1991–92-ben átalakult a sportvadászok fegyvertartási engedélyezésének eljárása. Dömpingmunka volt, az akkori jogszabály alapján négyévente meg kellett hosszabbítani a fegyvertartási engedélyeket, mindez arra az időszakra többletfeladatot adott. Új kihívásként jelentkezett a személy- és vagyonvédelem, valamint magánnyomozói tevékenységgel foglalkozók okmánnyal, rendőrhatósági engedéllyel történő ellátása. Az igazgatásrendészetről feladatok kerültek át a jelenlegi kormányhivatalokhoz, mint például a személyi igazolvány, az útlevél és végül a közlekedésigazgatás előkészítése, végrehajtása kiemelt feladat volt. Az Optima írógépet felváltották a számítógépek és megjelent a Robotzsaru is. Meg kellett tanulni ennek használatát, kezelését. A 2020-as pandémiás időszak is jelentős munkát adott.

– Folyamatosan képezte magát. 2001-ben jogi végzettséget szerzett, 2008-ban jogi, 2014-ben pedig rendészeti szakvizsgát tett. Ekkor már megszülettek a gyermekei is. Hogy tudta összeegyeztetni az anyaszerepet a hivatással és a tanulással?

– Nem volt egyszerű időszak, de a férjem és az édesanyám sokat segített. Volt olyan eset is, hogy az egész család jött vizsgázni velem Pécsre, megetettem az akkor 10 hónapos fiamat, aztán bementem számot adni tudásomról.

– Mindig ilyen kitartó volt?

– Igen, ha feladat van, akkor azt a mai napig a legjobb tudásom szerint, nagy lelkesedéssel végzem. Szerettem a csapatmunkát, minden kollégámmal megtaláltam a közös hangot, támogattuk egymást. Ha úgy éreztem, hogy valaki hátráltatott, akkor leültem vele beszélgetni és megpróbáltam megtalálni a megoldást.

– A gyerekei tovább vitték ezt a mentalitást?

– Szerintem igen. Lányom ortopéd-traumatológus szakorvosjelölt a Honvédkórházban, a fiam pedig humánpolitikai referens. Mindketten nagyon szorgalmasak, tanulmányaikban és munkájukban is kitartóak.

– Munkáját többször is elismerték. Van olyan díj, amelyikre kifejezetten büszke?

– Valamennyire büszke vagyok, de különösen közel áll a szívemhez a köztársasági elnök által – a rendőrség állományában négy évtizedes szolgálati tevékenységem elismeréseként – adományozott Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetés, amit 2022-ben vehettem át. Hatalmas megtiszteltetés és jó érzés volt, hogy az elöljáróim érdemesnek tartottak erre. Amit szintén fontosnak érzek, az a Salgótarján Megyei Jogú Város Közgyűlése által 2011-ben adományozott Salgótarján Közbiztonságáért díj, továbbá az Országos Magyar Vadászkamara Érdemérme, amelyet tavaly vehettem kézhez.

– Hiányozni fog a pörgés?

– Biztosan, de erre akkor fogok tudni válaszolni igazán, ha fél év múlva is megkérdezik. Kicsit olyan érzésem van most, mintha szabadságra mennék. Furcsa volt összepakolni az irodában, rengeteg az emlék.

– Van olyan tárgy, ami az évek során végigkísérte?

– Igen, máig őrzöm az 1983-as egyenruhámat. Az akkori szolgálati kalapom és az igazoltató tömbtartóm – az idők során megsárgult lapjaival – mindvégig velem voltak az irodában.

– Meglepték a kollégák a búcsúztató ünnepséggel?
– Nagyon, még a családomnak is sikerült titkokban tartani előttem. Nem értettem, miért utazott váratlanul haza a lányom hétközben Budapestről, ahol jelenleg él, de kimagyarázta, hogy valamit el kellett intéznie. Az évértékelő állománygyűlés után köszöntöttek, egyáltalán nem számítottam rá. Amikor a férjem és a gyerekeim is megjelentek a búcsúztatón, nagyon meghatódtam. Rendkívül hálás vagyok mindenkinek, akik részt vettek a szervezésben és köszönöm az ajándékokat is. Mindez örök emlék lesz számomra...