Nem élhette meg a kerek évfordulót Madách legelhivatottabb kutatója

Dr. Andor Csabát éppen huszonöt esztendeje ismertem meg személyesen, amikor 1998 januárjában a balassagyarmati Mikszáth Kálmán Művelődési Központ színpadán átvette a megérdemelt Madách-díját. Akkor csupán néhány szót váltottunk, a parolán kívül csupán egy rövid gratulációra futotta az időből. Később teljesen furcsa körülmények között beszélgettünk újra. 

A 2000-es évek elején a késő esti órákban éppen dolgoztam az Ipoly Hírnök szerkesztőségében, a régi vármegyeháza épületének alsó folyosóján, amikor csoszogásra lettem figyelmes. Kinéztem az ajtón, és ott találtam dr. Andor Csabát, amint fürdőpapucsában apró léptekkel tér vissza a tisztálkodásból az irodájába. Tudtam nagyon jól, hogy pár hete már ott munkálkodik legújabb tanulmányán, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy az ódon falak között tölti az éjszakáit. Aztán beláttam, felesleges fáradság lett volna este vissza buszozni a fővárosba, ha itt nyugodtan dolgozhat, és még szállást is kap. 

Tereferéltünk egy kicsit, és itt ért az újabb meglepetés. Elmondta, neki tulajdonképpen semmi irodalmi végzettsége nincs, eredetileg matematikus, de mivel fiatal korától élénken érdeklődött az irodalom iránt, végül a lelkes hobbiból elhivatott, főállású tevékenység lett. Később elolvastam néhány tanulmányát, és megerősödött bennem a tudat, igen, a múlt nagyjainak ilyen „földi helytartókra” van szükségük mint ő, vagy mint Mikszáth esetében dr. Praznovszky Mihály.

Ott lehettem azon a Bercsényi utcai avatóünnepségen is, amelyen leleplezték az emléktáblát azon a házon, ahol baráti körben először hangzott el Madách szájából: drámai műbe foglalható-e az emberiség története. A következmény pedig a világirodalom egyik legragyogóbb alkotása, Az ember tragédiája. Ez az emléktábla is dr. Andor Csaba következetes kutatómunkájának eredménye. 

Sajnos, ő most már nem állhatott koszorúval a kezében Sidló Ferenc Madách-szobránál, hogy lerója kegyeletét az előtt, akinek egész élete értelmét köszönhette.