A segíteni akarás vezérli a salgótarjáni szociálpedagógust

– Gyermekkorában kezdődött a szociálpedagógusi pálya iránti vonzalom? 
– Kicsiként az ember nem tudja felmérni a helyzetét, mert csak azt az adott közeget ismeri, amiben cseperedik. Homokterenyén töltöttem a gyermekéveimet, ahol rengeteg időt töltöttem a szabadban, és megannyi élménnyel gazdagodtam a nagyszüleim szeretete mellett. Ez a falu volt életem bölcsője. Az óvodában már megmutatkozott az erős személyiségem, például szerettem a középpontban lenni és szerepelni. Családi kötődésem nem volt a gyermekvédelemhez. Ugyanakkor korán felfedeztem magamban, hogy nincs bennem irigység más sikerei iránt, illetve hogy mások boldogsága örömet okoz számomra. 

– Mikor döntött végérvényesen e hivatás mellett? 
– Kamaszként a Madách Imre Gimnáziumba jártam. Nem tartoztam a legjobb tanulók közé, ennek ellenére a gimnáziumi éveim során ismertem fel igazán, hogy a segíteni akarás több számomra, mint egy egyszerű érzés. Ettől vezérelve, miután 1997-ben leérettségiztem, jelentkeztem a Nyugat-magyarországi Egyetem szociálpedagógus szakára, Sopronba. Az első évet kitűnővel, az azt követőeket pedig hasonló eredményekkel zártam, így a felsőfokú tanulmányaim idején végleg eldöntöttem, hogy milyen irányba szeretném terelni az életem. A diplomát 2001-ben szereztem meg. 

– Mi vezette a szociálpolitikus szakirány felé? 
– Úgy éreztem, hogy több lehetőség rejlik bennem, mint amit addig kihoztam magamból a tanulás során. A két szak egy kicsit ki is egészítette egymást. A szociálpedagógia a segítő szakmához volt nélkülözhetetlen, a szociálpolitika pedig egy intézmény vezetéséhez szükséges tudást adott. Ez utóbbi szakot Pécsett végeztem el, a diplomát 2003-ban vehettem át. A Nemzeti Közszolgálati Egyetemen is bővítettem ismereteimet, ahol 2015-ben közigazgatási alapvizsgát tettem. 

– Hol sajátította el a gyakorlati fortélyokat? 
– Sopronból hazatérve azonnal álláslehetőségek után kutattam. Nem is kellett sokáig várnom, mert a Nógrád Megyei Gyermekvédelmi Központ ajánlott egyet. Huszonhárom éves voltam, mikor nevelőként dolgozni kezdtem egy gyermekotthonban. A csoportomban a legidősebb „gyermek” – utógondozói ellátott – csupán két évvel volt nálam fiatalabb. Emlékszem, a postás első alkalommal visszafordított a kapuból, mondván: gyermeknek nem adhatja át a leveleket. Szerencsére nagyszerű kollégáim és vezetőim voltak, akik átsegítettek a kezdeti nehézségeken és értékelték a tettrekészségemet, illetve az elhivatottságomat. Hét év alatt a fent nevezett központban voltam nevelő, család és utógondozó, 2006-tól egy gyermekotthon vezetője, míg két évre rá a gyermekotthonok szakmai vezetője, illetve igazgatóhelyettese lettem. Végül 2015-ben a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság Nógrád megyei kirendeltségén kezdtem el dolgozni gyermekvédelmi referenseként. 

– Milyen tulajdonságokkal rendelkezzen egy gyermekvédelmi szakember? 
– A segítő szakember munkaeszköze maga a személyisége. Szükség van empátiára, nyitottságra, kiegyensúlyozottságra és elkötelezettségre. Meg kell találnia a saját, jól működő védekező mechanizmusait, és meg kell tanulni elfogadni, hogy nem tud mindenkin segíteni. Örömet kell lelnie az apróbb sikerekben is, máskülönben gyorsan – jobb esetben csak ideiglenesen – kiég a szakember. Nagy igazság, hogy üres kútból nem lehet vizet húzni. Nem tud másokon segíteni az, aki saját maga is segítségre szorul. Úgy érzem, hogy e hivatásnál elengedhetetlen a támogató háttér, amely folyamatosan táplálja bennünk mindazt az érzelmet és gondoskodást, amit továbbadhatunk másoknak. Ez a háttér számomra a családom és a barátaim. 

– Meglepetésként érte, hogy Salkaházi Sára-díjjal ismerték el a munkáját? 
– Teljesen váratlanul ért a Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlésének értesítése a díj odaítéléséről. Ez természetesen büszkeséggel tölt el, hisz Salkaházi Sára munkássága minden segítő szakember számára példaként szolgál. 

– Ezentúl mire büszke még a szakmáját illetően? 
– Például jó érzéssel tölt el a kollégáim megbecsülése. Ugyanakkor a legértékesebb számomra, hogy 43 évesen sokszoros „nagymama” vagyok. Ez azzal magyarázható, hogy a korábban rám bízott fiataloknak már családja van, illetve gyermekeik vannak. Az internetnek hála többségükkel most is tartom a kapcsolatot, megosztják velem az örömüket és persze segítséget is kérnek, ha épp arra szorulnak. Megtisztelő számomra a bizalmuk. 

– Milyen elképzelései vannak a jövőt illetően? 
– A szakmámban való helytállás mellett szeretnék a munkatársaimnak jó kollégája, a barátaimnak megbízható támasza, a családom számára jó gyermek, szerető feleség, és odaadó édesanya lenni. A pandémiás helyzet sajnos mindenre rányomja a bélyegét. Az elmúlt két évben szinte túlélési üzemmódban fáradoztunk a gyermekvédelmi intézmények mindennapi működésének biztosításán. Őszintén remélem, hogy a helyzet helyreállását követően lesz lehetőségünk a fejlődésre és a szakmai tervezésre is. A fiataloknak pedig csak azt az egyetlen mondatot üzenném: legyetek jók, de ha nem megy, legalább rosszak ne legyetek! 
 

Névjegy
Elek Zsuzsanna 1978. január 15-én született Salgótarjánban. Sopronban szociálpedagógusi diplomát szerzett 2001-ben, azóta szakmájában tevékenykedik. 
– Az elmúlt két évtized igazi érzelmi hullámvasút volt a számomra. Lélekemelő pillanatokban és időnként feldolgozhatatlannak tűnő tragédiákban egyaránt volt részem. Azok a kevésbé felhőtlen középiskolai évek sokat segítettek abban, hogy a gyermekvédelmi gondoskodásra szoruló kamaszok problémáival, például az öntörvényűségükkel jól boldoguljak – fejtette ki Elek Zsuzsanna, aki a munka mellett igyekszik a lehető legtöbb időt a családjával tölteni. Különösen a kisfiával, Istvánnal szerveznek sok közös programot, hiszen véleménye szerint az együtt töltött idő, és az élményszerzés a legfontosabb. Emellett olykor a futásból és az olvasásból merít erőt, mivel e tevékenységek igazán feledtetni tudják vele a mindennapok szélmalomharcát. Magánemberként a családjára a legbüszkébb. Elmondása szerint szülei mind a mai napig támaszt jelentenek számára, míg kisfia és férje pedig valódi kincs az életében.