Sportsikerek vezették a tanári pálya felé a tarjáni iskolaigazgatót

– Már általános iskolás diákként is a katedrára vágyott?

– Gyerekkoromban még nem volt ennyire határozott elképzelésem erről. A szüleim azt szerették volna, ha az orvosi hivatást választom. Az érveiket meghallgatva a nyolcadik osztály után a Bolyai János Gimnázium fizika tagozatára jelentkeztem. Itt a testnevelő tanárom és edzőm, Lukács Imre volt az, aki elkezdett a tanári pálya felé terelgetni, és nem ez volt az egyetlen, amiben megadta a kezdő lökést. Korábban is atletizáltam már, viszont az ő biztatására döntöttem végérvényesen e sportág, és azon belül is a magasugrás mellett.

– Ezek szerint a testnevelés már gyerekkorában is közel állt a szívéhez?

– Igen, már az általános iskolában is a kedvenc tantárgyaim közé tartozott. Akkoriban még nem voltak számítógépek és okostelefonok, így mi, gyerekek, állandóan fociztunk, kerékpároztunk, vagy épp az erdőt jártuk. Végül az idősebb testvéremen keresztül kerültem közel az atlétikához, amit Hertelendy Béla, majd Angyal János edzők szerettettek meg velem egy életre.

– Feltételezem, ezután a főiskola kiválasztása nem okozott fejtörést.

– A gimnáziumban a sport már az életem szerves részévé vált. A kitartó és rendszeres edzésmunka eredményeképpen aranyjelvényes szintű magasugró lettem, és tagja voltam a kubai Ifjúsági Barátság Versenyre készülő válogatott keretnek. A sikerek és a sport szeretete egyértelműen a Testnevelési Főiskola felé irányítottak.

– Amennyiben jól tudom, a diploma után kitérő nélkül visszatért egykori iskolájába.

– Így van. A diploma megszerzését követően a testnevelő tanári állást megpályázva tértem vissza a Bolyai János Gimnáziumba 1985-ben. Emlékszem, nagyon furcsa volt először belépni a tanári szobába, de a kezdeti izgalmat és szorongást azonnal oldotta egykori tanáraim közvetlensége, segítőkészsége. Mindenki szeretettel fogadott és kollégaként kezelt, ami szinte zökkenőmentessé tette a beilleszkedésemet.

– Majd idővel egyre feljebb lépett a ranglétrán?

– Előbb az intézmény általános igazgatóhelyettese lettem 1999-ben, 2006-ban egy évre az iskola megbízott vezetőjévé, majd 2007-ben pályázati eljárás útján a gimnázium kinevezett igazgatójává választottak. Ez volt a harmadik alkalom, amikor mind a nevelőtestület, mind az iskola mindenkori fenntartója támogatta intézményvezetői törekvéseimet. Kitüntetés volt számomra, hogy bizalmat szavaztak nekem, elismerve ezzel a munkámat.

– Hasonlóképp élte meg, hogy a közelmúltban Németh László-díjjal jutalmazták több évtizedes oktatói-nevelői tevékenységét?

– Amikor tudomást szereztem erről, végeztem egy gyors önvizsgálatot. Úgy éreztem vissza kell tekintenem arra, hogy mit is tudtam letenni az asztalra 1985-től pedagógusként. Az ember dolgozik, igyekszik a legjobb tudása szerint ellátni az elvállalt feladatot, de mégis váratlanul éri, ha ilyen rangos elismerésben részesül.

– A meglepettség mellett milyen érzések keringtek még önben?

– Fontos kiemelni, hogy a munkaterületemen az esetek többségében csak csapatmunkával érhető el kiemelkedő eredmény. Emiatt pedig köszönettel tartozom mindazoknak, akik akár testnevelőként, akár intézményvezetőként támogattak. Ugyanakkor a sport megtanította számomra, hogy az életben mindenért meg kell küzdeni. Mint ahogy a magasugró versenyeken sem adnak egyetlen centimétert sem ajándékba, úgy a munkában sem lehet megkapni semmit erőfeszítés vagy következetesség nélkül. A szüleim és tanáraim hosszú évtizedeken át a tudás megszerzésére és az értékek megőrzésre tanítottak. Ez az elismerés azt az érzést kelti bennem, hogy ezt a szemléletet nem csupán a magamévá tettem, hanem tovább is tudtam adni.

– Végiggondolva eddigi pályafutásán, mire a legbüszkébb?

– Csupán egy pillanatot nem tudok és nem is akarok kiragadni. Nyilván szívesen gondolok arra, hogy tanulók százaival tudtam megszerettetni a sportot. Talán abban is részem volt, hogy több tanítványom a testnevelő tanári pályát választotta. Büszkeséggel tölt el, hogy a sportolóim dobogós helyezéseket értek el az országos versenyeken. Az is hasonló érzéseket kelt bennem, hogy tagja lehettem a Heraklesz atlétikai tehetséggondozó programnak, emellett pedig a nevelőtestület bizalmát élvezve immár közel tizenöt éve vezetője lehetek a Salgótarjáni Bolyai János Gimnáziumnak. Az is sokat jelent számomra, hogy intézményünk az elmúlt években több alkalommal bekerült az ország száz legjobb középiskolája közé.

– A jövőt illetően milyen elképzelései vannak?

– Egy jól működő és – városi, megyei, illetve országos szinten is – elismert gimnázium vezetése öröm, ugyanakkor nagy felelősség és kihívás is. Az iskola stabil működése, tartós fennmaradása érdekében természetesen a saját szakmai fejlődésemre is különös figyelmet fordítok. Igyekszem elődjeimhez hasonlóan lelkiismeretesen és körültekintően működtetni az intézményt. Emellett továbbra is törekedni kívánok a munkatársakkal való pozitív kapcsolatok kiépítésére és megőrzésére, mivel úgy gondolom, hogy csak az együttműködéssel érhetjük el közös céljainkat.

Életének a mai napig része a sport

Pálfalvai Zoltán Salgótarjánban született 1962. augusztus elsején. A helyi Bolyai János Gimnáziumban érettségizett 1980-ban, ahová a diploma megszerzése után testnevelő tanárként tért vissza, illetve 2007-től intézményvezetői pozíciót töltött be itt. Idén Németh László-díjban részesült, ugyanakkor korábban is elismerték már a pályafutását. Például Bolyai-emlékplakett és Díszokirat kitüntetést kapott 1995-ben és 2006-ban. Salgótarján önkormányzata 1998-ban és 2001-ben az Év Utánpótlás Edzője címmel jutalmazta, míg 2010-ben a Salgótarján Közoktatásáért díjat vehette át a városvezetéstől. A testnevelő tanári feladatok ellátásán túl a mai napig edzői teendőket is végez a gimnázium sportkörében. A sport ma is része az életének, hiszen heti egy alkalommal teremfocizik a kollégáival, illetve az atlétái edzéseihez is szívesen csatlakozik.