Hetven éve költözött a csendőrpalotába a gyarmati határőrség

Már a trianoni békediktátum után komolyabb szerep hárult a magyar–csehszlovák határt őrző egyenruhásokra, ám ez a feladat kiemelt fontosságot igazán a második világháború után kapott. A hidegháború „kitörésével” párhuzamosan felépült a nyugattól való elkülönülést gyakorlatilag is megvalósító szögesdrót hálózat, vagyis a vasfüggöny, és minden határszakaszon fokozott éberséget követelt az állam az ott szolgálatot teljesítő emberektől. Balassagyarmat központtal is megszerveztek egy kerületet, amely Somoskőújfalutól az Ipoly torkolatáig, Szobig védte a határt. Az 1951-es csendőrpalotai beköltözést követően lényegében közös pontra kerültek a helyi rendvédelmi szervek, és a rendszerváltásig egymást váltották az ország minden tájáról idevezényelt kiskatonák.

Ám a szigorúság mellett nem kevés haszonnal is járt a város számára a határőrség jelenléte, hiszen a bevonultatott „angyalbőrösök” segédkeztek az építkezéseken, végeztek a vállalatok felkérésére karbantartásokat, tereprendező és kertészeti munkálatokat, mi több, a sport, különösen a labdarúgás színvonalának fejlődéséhez is hozzájárultak. A Balassagyarmati Dózsa, később a BSE keretében, a laktanyai állomány ügyesebb tagjai előszeretettel rúgták a labdát, sőt, ők a többiekkel szemben kiváltságokat élveztek.

A rendszerváltás aztán alapos változást hozott a mindennapokban. A balassagyarmati igazgatóságon egymás után hajthatták végre a fejlesztéseket, és szépen, csendben a legénységet felváltotta a hivatásos állomány.

A kilencvenes évek közepén-végén a határőröknek meg kellett birkózniuk az első jelentős migrációs hullámmal, a Balkán-háború szörnyűségei elől menekülők az embercsempészek „hatékony” közreműködésével rendre a folyó menti sáv zöldhatárán próbálkoztak az illegális átlépéssel, de többnyire lebukással végződött a történet. Az akkortájt megjelenő Gyarmati Újság hetente számolt be újabb és újabb elfogásokról.

A délről érkező menekültáradat lecsillapodását követően elérkezett az uniós csatlakozás ideje: 2004. április 30-ról május 1-re virradóra maga a parancsnok, Dúzs József ezredes nyitotta meg jelképesen a szabad utat Szlovákgyarmat felé. Ezzel együtt várható volt, és három esztendővel később bekövetkezett a vég, 2007-ben a schengeni szerződéshez való csatlakozás okán a határőrséget megszüntették, a belügyminisztérium a megmaradó állományt becsatlakoztatta a rendőrség kebelébe, a hatalmas épület pedig sokáig ott állt teljesen üresen, lakatlanul, mígnem a Nógrád Megyei Kormányhivatal járási kirendeltségének irodái be nem költöztek.

Az egykori dolgozók egy jelentős gyűjtőmunka eredményeként 2018-ban kiállítást rendeztek be a Palóc Múzeumban, visszatekintve ezzel a szervezet elmúlt évtizedeinek történetére, és a régi vármegyeházán már az állandó kiállítás leendő helyszínét is meglelték.

Tiszteletet adtak az elődöknek

Hétfőn délelőtt szűk körű megemlékezést tartottak a határőrség hagyományait hűen őrző egykori munkatársak a csendőrpalota Bajcsy utcai szárnyánál. Novákné Koplányi Edit itt felolvasott egy rövid levelet, amit még bő egy évtizeddel ezelőtt fogalmazott meg a Győrben élő Baranyai Bálint nyugalmazott őrnagy, aki határvadász újonc kiskatonaként 1949. no­vember 17-én vette magára a mundért Balassagyarmaton. Szívesen tekintett vissza a kiképzés alatti, alakulótéri sorakozókra, az élettel teli laktanya belső hangulatára, és még most is fülében cseng a nóta: „Ipoly partján portyáztunk, barna kislány az álmunk, barna kislány csak tégedet imádunk…”. A szónok reményét fejezte ki, hogy augusztus második felében egy nagyobb szabású rendezvény keretében hívhatják össze a régi bajtársakat, és az eseményen bőven lehet majd anekdotázni az együtt töltött időkről.