Megrázó részletek 48 év után: a gyarmati túszejtők előre kérkedtek azzal, hogy mire készülnek

A történet részletei többé-kevésbé ismertek a Nógrád megyében élők számára – az idősebbeknek kellemetlen személyes élmény, a fiatalabbaknak már inkább legendákkal átszőtt híres-hírhedt múltbeli eseménysor.

Pintye András és öccse, László, 1973. január 7-én hatolt be a város központjában lévő, akkor Geisler Eta nevét viselő leánykollégiumba, ahol húsz lányt ejtettek túszul. Követeléseik lényege az volt, hogy biztosítsák a Nyugatra távozásukat. Megkezdődött a tárgyalás, az alkudozás, amely közben egyrészt a hatóságok egyre tehetetlenebbül néztek szembe az általuk eddig sohasem tapasztalt fejleményekkel, másrészt az elbarikádozott szobában egyre elviselhetetlenebb körülmények uralkodtak. Magyarország első túsztárgyalója, dr. Samu István, a helyi kórház pszichiáter-főorvosa sem jutott dűlőre a fiúkkal. Végül 12-én, az ablakhoz lépő Andrást a mesterlövészek kivégezték, öccse pedig megadta magát.

A hosszú ideig elhallgatott témát először Végh Antal vette elő a „talonból”, az 1980-as évek közepén Könyörtelenül címmel könyv készült, amit Gazdag Gyula filmje követett. Finta Kata a szemtanú nézőpontjából fogalmazott meg visszaemlékezést, de igazából csak nemrégiben, Hatala Csenge Hírzárlat című kötete jóvoltából mélyülhettünk el a hiteles részletekben. Az írónőnek Pintye Lászlót is sikerült megszólaltatnia, miután felkutatta, majd elvitte neki bátyja földi maradványait.

A közelmúltban egy baráti beszélgetésben – a neve elhallgatását kifejezetten kérő – B. S. elevenítette fel a túszejtés estéjének mozzanatait, aki akkor a Pintye fivérek társaságában tartózkodott.

– Alig töltöttem be akkoriban a tizennyolcadik életévemet, és a haverok társaságában vasárnap este az egyik törzshelyünkön, a Bajcsy utcai pinceborozóban kedélyesen iszogattunk. Megjelent a két testvér, és láttuk, hogy valamit rejtegetnek a kabátjuk alatt. Meg nem mondom már, hogy itt, a kocsmaasztalnál, vagy később, amikor kiértünk a vasútállomásra, mutatta meg András az ellopott fegyvereket. Ekkor említette, mire készülnek, és hogy csatlakozzunk – emlékezett vissza a férfi élete kitörölhetetlen epizódjára.

– „Nagy durranás lesz, aztán irány Nyugatra” – hajtogatta, és nagyon elszántnak tűnt. Az öccse feltétel nélkül követte. Megmondom őszintén, én beijedtem, nem akartam ekkora balhéban részt venni, és nem is gondoltam komolyan, hogy ezt ők megcsinálják, puszta hősködésnek tűnt az egész. Visszamentünk még egy belvárosi étterembe, ahol viszont elváltak útjaink. Én hazamentem a lakótelepi lakásunkba és rögvest elaludtam. Másnap reggel édesapám ébresztett, aki Rétságon hallotta a hírt, hogy lezárták Gyarmatot, rohant haza, és hatalmas kő esett le a szívéről, hogy engem az ágyamban talált – zárta élménybeszámolóját a szemtanú.