A földi pokol: Nógrádban is található recski emlékhely

Amikor először gyermekként ott jártam, még nem szembesültem sem a teljes valóságával, sem pedig a kor szörnyűségeivel – életkoromból adódóan is csak felszínesen ismerhettem meg a történelmet, de már akkor magával ragadott a hely és a sok száz, sok ezer szenvedéstörténet, ami kirajzolódott a barakkok között. A recski kényszermunkatábor ma is „él”, mert nem tudja nem megszólítani azokat, akik ott járnak. Ma is, évtizedek múltán is felteszi mindenki a kérdést: miért? De a válasz nem érkezik meg. A tábor üres területe, a közeli kőbánya hatalmas kőtömbjei, a gerendákból összeeszkábált barakk hallgat, a madárcsicsergéstől hangos erdő nem válaszol. Benned, bennem és a mindenkori látogatóban kell megszületnie a válasznak.

Veszelovszki Balázs

Forrás: NMH

Fotó: V.B.

Az utókor keresi a miérteket, de nem találja. Jól ismert a mondás, Márai Sándor sorai: magyar voltál, ezért! Nos, itt sem tudunk többet mondani, mint ezt: magyar volt, nem illett a kibontakozó diktatúra képébe, ellenállt, nem úgy gondolkodott (sőt, egyáltalán: gondolkodott), esetleg a múltjában volt valami, ami miatt nem volt kegyeltje a rendszernek. Sok mindent lehet találni központi indokként, ami miatt valaki 1950-53 között egy olyan pecsétes lapot kapott, amin ez a szó állt: internálás.

A szörnyűségekről több visszaemlékezést is lehet olvasni. Az élelemhiány, a folyamatos megalázás, az emberfeletti, napi 12-14 órányi kemény fizikai munka, a betegek meg nem gyógyítása csak néhány a sok egyéb szenvedés közül, amiket át kellett élniük Recsken a raboknak. A tábor területét szögesdrótkerítés védte, a külvilágtól elzárva, a hegyek között voltak, a jajkiáltás nem hallatszódhatott ki az erdőből. A rendelkezésre álló információk alapján kb. 1300-1700 ember lehetett a táborban, az itt meghaltak számát ma sem tudjuk, mint ahogyan nyughelyüket sem.

Sztálin halála után változás következett be, de ez nem volt mélyreható. Sem a rendszer ideológiáját, sem alapvető működését nem befolyásolta, ellenben a módszereket igen. A kényszermunkatáborokat felszámolták, a kitelepítetteket magukra hagyták, a téeszesítést kevésbé erőltették, stb., és még sorolhatnánk az enyhülés jeleit. Szó nem volt azonban a pártok szabad működéséről, a jogtalanul elvett egyházi ingatlanok visszaadásáról, a szerzetesrendek működésének újbóli engedélyezéséről, vagy az 1951-ben Budapesten lerombolt Regnum Marianum templom újjáépítéséről, és a sort még hosszasan folytathatnánk, de ami a legfájóbb: annak a sok ezer embernek, akit megnyomorított Rákosi Mátyás börtöne és ÁVH-ja, már nem tudták nem megtörténtté tenni a küzdelmeit, szenvedését, halálát.

Bár igyekeztek mindent eltüntetni Recsken, a volt foglyokkal titoktartási nyilatkozatot aláíratni, az őrök mindent letagadtak, szerették volna „a múltat végképp eltörölni”, nem sikerült. A magyarok szenvedését, tragédiáját – bár beszélni hosszú ideig nem tudtak róla – átmentették az utókornak. Amikor az 1980-as években film készült (készülhetett) Recskről Gyarmathy Lívia és férje, az egykori recski fogoly, Böszörményi Géza rendezésében, egy ország felfigyelt a kis Heves megyei településre. Ők nagyon jól elkészítették a filmet: mindenféle narráció nélkül, egymás mellé rakták az elkészített interjúkat. Amikor egy volt ÁVH-s váltig tagadja a gúzsbakötést, akkor egy volt rab a helyszínen megmutatja és elmagyarázza, hogy hogyan történt mindez és mit érzett a rab a szenvedés idején. Megrázó film, kemény lélekkel kell rendelkezni, hogy valaki végignézze, végighallgassa a borzalmakat.

Kuklay Antal atya a kommunizmus börtönét is megjárta

Joggal teszi fel az utókor a kérdést, kik a felelősök? Mert valahogy úgy érezzük, a rendszerváltás elsiklott felette (helyesebben: e felett is), és csendben mentek el a bűnösök, akik megnyomorították és megkeserítették családok ezreinek a sorsát a múlt században. Hiszen Recsk csak egy volt a sok közül, a leghírhedtebb, de nem egyedi, volt több más helyen is hasonló rabtábor az országban.

Recsk története és gondolata nem 1950-ben kezdődött, hanem sokkal előbb. Mindenféle titulus, betöltött pozíció nélkül álljanak itt nevek. Hiszen Illyés Gyula jól ismert soraiból tudjuk, hogy ahol zsarnokság van, ott „mindenki szem a láncban”. Kik voltak tehát ők? Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Farkas Mihály, Révai József, Marosán György, Rajk László, Kádár János, Nagy Imre, Péter Gábor, hogy csak néhányat említsünk közülük… ők mind-mind részt vettek a rendszer diktatúrájának kiépítésében 1945-1950 között kisebb-nagyobb mértékben: ott voltak a láncban…

Mit tehet az utókor? Felmutatja intő jelként Recsket. A szenvedést, a poklot, a magyar GULÁG minden ismert mozzanatát. Ezerszer is megkérdezi a miérteket, és keresi erre a meg nem fejthető kérdésre a választ. És fejet hajt az áldozatok előtt, emléküket nem feledve, nevüket megőrizve.

Kiss Dániel esete és sorsa tipikus története Recsknek

Két éve távozott el közülünk Kiss Dániel, akinek története az egyik legismertebb a recski táborból. Emlékének adózunk most azzal, hogy a Nemzeti Emlékezet Bizottsága oldalán írott rövid életutat felvázoljuk olvasóinknak.

„A recski kényszermunkatábor egyik rabja volt a sok közül. 1949-ben, joghallgatóként tartóztatták le. Internálták, először a Buda-déli táborban őrizték, majd Kistarcsa után a recski kényszermunkatáborba került 1950 őszén. Túlélte a rabságot, de örökre magán hordozta az őrök brutalitásának nyomát: a táborszlengben „Vipla”, azaz Sikala Ferenc államvédelmi őr kínzása miatt több kézujját amputálni kellett. 1953 őszén szabadult. 1956-ban szerepet vállalt a forradalomban, a szovjet intervenció után Ausztriába menekült, Bécsben telepedett le. Ott sem maradt tétlen, folyamatosan tartotta a kapcsolatot volt rabtársaival, nagy szerepe volt abban, hogy Recsk emléke a diktatúra éveiben sem merült a feledés homályába.”

Nógrádban is található recski emlékhely

Bár Recsk fizikailag nincs messze Nógrád megyétől, és érdemes felkeresni, tiszteletünket tenni az áldozatok emléke előtt, meglátogatása után Mátramindszent felé vegyük az irányt. Itt ugyanis, a vasútállomáshoz közel, a Mihók-ház udvarán található a barakk-kápolna, ami a kommunizmus magyarországi áldozatainak állít emléket. A kápolna külseje deszkával idézi meg a recski barakkokat, falain pedig ismerős neveket találunk az áldozatok között: polgári és egyházi személyeket is. Hogy fizikailag is kapcsolódjon Recskhez, 2003 óta egy nagy kőtömb áll a kápolna előtti parkban, ami a recski tábor helyéről való. A szellemi műhelyként is működő Mihók-ház a 90-es évek végén kapott ajándékba a Shönstatt Mozgalom központjából, Bajorországból egy kegyképet, ami a schönstatti Mária-kép nemes másolata. Ez a kép ma a kápolna oltárán található. A szentmiséket pedig az itt élő, és a kommunizmus börtönét is megjárt és megszenvedett Kuklay Antal atya tartja a mindig ideérkező vendégek részvételével. Tóni atya rendkívül művelt, széles látókörű, ma is szellemileg friss, múltbéli szenvedései ellenére is derűs, nemrég ünnepelte vasmiséjét, vagyis pappá szentelésének 65. évfordulóját. A kápolna falán látható a „Parma Fidei – Hit Pajzsa” kitüntetés, amelyet a kommunizmus alatti szenvedéseiért és hitbéli kiállásáért 2009-ben kapott.