Évtizedek óta áll a vasút szolgálatában a gyarmati mérnök

– Önre egyértelműen jellemző a megállapítás, „hív a vasút, vár a MÁV”.

– Édesapám mozdonyvezetőként dolgozott Balassagyarmaton, tehát a családi indíttatás megvolt, ám kisgyermekként megijedtem egy mozdonysíp hangjától, emiatt sokáig szorongtam, ha a vasút közelébe kellett menni. Félelmemet végül éppen ő oszlatta el, amikor felcsalogatott a balassagyarmati állomás tolató gőzösére, és meghúzatta velem a gőzsípot. Többé már nem féltem a gőzmozdonytól, és ahogy haladtam előre a korban, egyre inkább fokozódott az érdeklődésem. Óriási élményt jelentett, amikor édesapám 424-esén elmehettem egy aszódi útra. Később aztán a mozdonykarbantartási folyamatokat is végigkísérhettem. A leállított, kioltott kazánú gőzöst az egyszerű halandó nem láthatta, én viszont minden porcikáját megnézhettem, megfoghattam.

– Pályaválasztásához sem sok kétség férhetett.

– Amikor leérettségiztem a Balassi Bálint Gimnáziumban, a győri Közlekedési és Távközlési Műszaki Főiskola nappali tagozatára jelentkeztem, és a Budapesti Vasútigazgatóság ösztöndíjával végezhettem tanulmányaimat. Komplex képzést kaptunk, lényegében minden szakterületben elmélyültünk, ami a mérnöki munkához szükséges.

– Diploma után hogyan került vissza a szülővárosába?

– Három helyen ajánlottak fel munkalehetőséget: Budapest, Hatvan és Balassagyarmat. A döntés kézenfekvő volt, hiszen idős szüleim közelébe kerülhettem. Mérnök gyakornokként kezdtem, éppen akkor, amikor fokozatosan kivonták a forgalomból a gőzösöket és megindult a dízelesítés. Az 1980-as évek közepe még a vasút fénykorának számított. Gyarmaton feszített üzem zajlott, évi kétmillió tonnás áruforgalommal. Minden nagyobb gyár vasúton szállíttatta a termékeit. Idővel megszereztem a szükséges szakvizsgákat, és csak ezután nevezhettek ki önálló munkára. Az ekkor működő körzeti üzemfőnökségen nagy átjárhatóság volt az egyes szakszolgálatok között, foglalkozhattam oktatással, vezényléssel, készítettem szerelvény- és személyzetfordulót. Mérnökként bevontak a helyi beruházások előkészítésébe, és levezényeltem számos üzemi kísérletet, amelyek közül jó párat országos szinten is bevezettek. Lassan minden szegmensét megismertem a vasúti munkának. Számtalan átszervezést éltem át, míg 1999-ben az akkori Nógrád-vidéki Regionális Vasút élére kerültem. Később regionális csomóponti főnök lettem, majd ezt követte a jelenlegi beosztásom. Ebben a tevékenységemben a mai napig kiválóan kamatoztathatom mind az évtizedek alatt megszerzett munkakapcsolataimat, mind a szakmai rálátásomat.

– A történelmi érdeklődés mikor alakult ki önben?

– Ennek alapjai a gyermekkora vezethetők vissza. A szüleim idősek voltak, és ezért a rokonság, a baráti kör is az ő korosztályukba tartozott. A hosszú téli estéken, ha összejöttek – televízió még nem nagyon volt –, sok mindenről beszélgettek, az átélt múltról, világháborúkról, az ötvenes évek megpróbáltatásairól, én pedig figyeltem a felnőtteket. Amikor visszajöttem Balassagyarmatra, sokszor hallgattam az öreg vasutasok visszaemlékezéseit is. Akkoriban a csehkiverés elfojtott történet volt, akik részt vettek a honmentő harcokban, csak suttoghattak róla, de nekem el merték mondani az általuk megélt eseményeket, amelyeket mint értékes kordokumentumokat egy idő után elkezdtem feljegyezni. Érdekes módon a helyi pártbizottság vezetői – akik szintén lokálpatrióták voltak – rendszeresen megemlékeztek a hősi halált halt vasutasokról az állomáson lévő emléktáblánál. Aztán a sors úgy hozta, hogy 1991-ben a rendszerváltás utáni első koszorúzást már én szervezhettem meg dr. Németh György polgármester és Kovács Gábor parlamenti képviselő jelenlétében. A vasúttörténeti kutatásaim ekkortól lendültek be igazán, és komoly hasznát vettem a korábbi feljegyzéseimnek.

– Legjelentősebb munkájának A szárnyaskerék katonái című könyv tekinthető.

– A Civitas Fortissimához kapcsolódóan a vasutasok tevékenységét vettem górcső alá, hiszen ők főszerepet játszottak egyrészt a városi ellenállás megszervezésében, majd a csehszlovák betolakodók kiűzésében. Igyekeztem minél nagyobb részletességgel elmerülni a témában. Ez sikerült is, amit bizonyít, hogy a tíz év kutatás után elkészült kézirat kiadását felvállalta a MÁV. Számomra megtisztelő, hogy Matúz Gábor Legbátrabb város című dokumentum játékfilmjének forgatókönyve is bőségesen merít a könyvemből, és szakértőként is részt vehettem a forgatáson. Mivel tartalékos páncélos tiszt is vagyok, ezért sok egykori világháborút megjárt nógrádi emberrel találkoztam. Már a családi indíttatásból is – édesapám is teljesített frontszolgálatot 1944–45-ben – a balassagyarmati honvédek első és második világháborús szerepe is felkeltette az érdeklődésemet. Hosszas kutatómunka után megírtam a balassagyarmati 23/II. gyalogzászlóalj történetét, amely szakmai körökben is elismerést aratott. A tanulmányaim különféle kiadványokban, folyóiratokban jelennek meg. Legutóbb a Hadtörténelmi Közleményekben írtam a balassagyarmati zászlóalj 1942. évi mozgósításáról és a harctérre elvonulásáról. Az írást a Honismereti Híradó is átvette. Rendszeresen tartok ismeretterjesztő előadásokat helytörténeti, közlekedéstörténeti és hadtörténelmi témákban idehaza és külföldön egyaránt.

– Másik szenvedélye a modellezés.

– Már kiskoromban sokat barkácsoltam édesapám műhelyében, fúrtam-faragtam. Később bekapcsolódtam az úttörőházban működő hajómodellező szakkör tevékenységébe, készítettük a vitorlásokat, és szép sikereket értünk el. Eljutottam arra a szintre, hogy magam is terveztem a hajókat. Később a hajómodellezés kiegészült a repülőmodellezéssel. Ebben is országos élvonalba tartozunk a Balassagyarmati Modellező Egyesület lelkes csapatával. A vasútmodellezést „fogadott nagyapámmal”, Vizy Ferenccel kezdtem az 1970-es évek végén. Kis műhelyében olyan dolgokat fejlesztettünk ki, mint például a rézmaratás, amely ma is modern eljárásnak számít, és számos kisszériás gyártó megélhetését biztosítja. Mi csak saját kedvtelésünkre készítettük a mozdonymodelleket. Később tagja lettem a Balassagyarmati Vasútmodellező Klubnak. Az évente megrendezett, a látogatóknál és a szakmai körökben egyre népszerűbb balassagyarmati kiállításra elkészítettük a város harmincas években volt vasútállomásának hű mását. A családom tagjai átitatódtak a szenvedélyemmel. Anna lányommal és Péter fiammal együtt versenyeztünk, míg Erzsébet, a feleségem ennek a „logisztikai hátterét” biztosította. Számtalan kupán és országos versenyen értünk el dobogós helyezéseket. Mostanában, hogy felnőttek a gyerekek, sajnos egyre kevesebb az ilyen közös alkalom, de a modellezés szeretete csak csillapulhat, soha el nem múlhat az emberben. Remélem, még megélem, hogy ezt a tudást az unokáimnak is átadhatom.

Közel negyven évet töltött egyetlen munkahelyen

Gere József 1960. február 3-án született Balassagyarmaton. Általános iskolába előbb a Petőfi Sándor nevét viselő intézménybe járt, de már az akkoriban felépült Dózsa György úti iskolából ballagott el. A Balassi Bálint Gimnázium matematika tagozatán érettségizett 1978-ban, majd a Budapesti Vasútigazgatóság ösztöndíjasaként tanult tovább a győri Közlekedési és Távközlési Műszaki Főiskolán, ahol 1981-ben szerzett diplomát. Ugyanebben az évben, szeptember 1-jétől helyezkedett el mérnökgyakornokként szülővárosában, és azóta ugyanitt, a vasút állományában dolgozik, 1999-től a Nógrád-vidéki Regionális Vasút vezetőjeként, majd többszöri átszervezést követően a MÁV Balassagyarmati Forgalmi Csomóponti Főnökségét irányítja. Kimagasló helytörténeti tevékenységéért és a modellező szakágban elért sikereiért 2009-ben kapta meg a „Balassagyarmatért” kitüntetést, majd a legbátrabb város harcainak századik évfordulóján, 2019-ben a Civitas Fortissima Emlékérmet. Nős, két felnőtt gyermek édesapja.