Csodálatos embernek tartja Tuzson Jánost a 94 éves tari Magdi néni

Magdi néni portálunknak elmondta: juhászok voltak a felmenői sok nemzedéken át, Fenyvespusztára Détérről költöztek, ami az egykori Gömör vármegyében, félúton Fülek és Rimaszombat között van.

– Én is a pásztorok között éltem, édesapámnak kétszáz saját juha volt. Fenyvespusztára 1932-ben szegődött el Tuzson János birtokára, feles tartásra, mert ott volt elegendő legelő a jószágnak. A pusztán laktunk a háború végéig, akkor a nyáj nagy részét elhajtották az oroszok, vagy húsz maradt, amiket apukám kiadott a környékre feles tartásra. Az volt a szerencsénk, hogy édesapám előrelátó ember volt, gondolt arra is, hogy kifoszthatják a pusztát, ezért az akolban ásott el élelmiszereket, búzát, zsírt, egyebeket. Talált az erdőben egy ejtőernyőt, annak vízhatlan anyaga volt, ráborította az élelemre, nem lett semmi baja alatta.

Fenyvespusztát elvették a Tuzson örökösöktől a háború után, apukám pedig megvette Sűrűpusztát, amit most nagyon szépen kiépítettek… Oda költöztünk át, de ott meg az volt a baj, hogy csak három hold föld volt hozzá. Édesapám a hasznosiaktól bérelt legelőket, hogy jószágot tarthasson…

A kérdésre, hogy emlékszik vissza Tuzson Jánosra, Magdi néni elmondta, hogy a professzor úr nagyon szerette a juhászcsaládot.

– Beült sokszor az akolba, elnézte a jószágot. Édesapámat, akit Földi Sámuelnek hívtak, mindig úgy szólította meg, hogy „Samu kérem”. Édesapám meg méltóságos úrnak hívta. Egyszer azt mondta, hogy Samu kérem, én professzor vagyok az egyetemen, a diákjaim között. Maga meg itt, az állatai között a professzor! Elismerte ezzel a munkáját.

Az való igaz, hogy amikor édesapámnak kétszáz juha volt, mindet ismerte egyenként, ha szólította valamelyiket, odament hozzá. Ez azért lehetett, mert szívvel-lélekkel volt a jószág iránt… A sánta, rühes juhokat kikezelte két hét alatt. Egyszer, lehettem úgy tízéves, megpucoltam a birkaakol ablakait. Úgy gondoltam, nem látnak ki szegény állatok. Jött nemsokára a méltóságos úr. Mindent észrevett, azt is látta, hogy tiszta az üveg. Mondta, hogy Samu kérem, ki tisztította meg az ablakokat? Édesapám azt válaszolta, hogy Magdika, mert megsajnálta szegény birkákat, hogy nem látnak ki. Jót nevetett rajta.

Az én bátyám erdész lett, Tuzson méltóságos úr taníttatta is, Sopronba járt főiskolára. Aztán elvitték 21 évesen a frontra, haza is került, de a tanulmányait már nem fejezte be.

Magdi néni megmutatja azt a visszaemlékezést is, amit Tuzson Jánosról írt néhány éve.

„Egyetemi tanár, a biológia, a botanika tudós professzora volt. Rövidre nyírt, őszes hajú és bajszú, kissé szögletes arcú, magas homlokú ember volt. Nagyon intelligens magatartás, tiszteletet parancsoló és tiszteletet adó magatartás jellemezte. A fenyvespusztai tanyát 1923-ban vette meg, amikor mi odamentünk 1932-ben, még csak az erdészlak, a mi házunk, meg még egy épület állt, a digitalisház. A digitalis egy virág, aminek a levelét szedette, szárítás után gyógyszergyáraknak adta el.

Volt rózsakertje, amiben tövis nélküli, nagyon illatos bokorrózsákat termesztett. Ezt korán reggel, harmatosan szedette le, és pálinkafőzővel csepegtette le az olajat belőle. Ez nagyon értékes volt, egy cseppnek sem volt szabad elveszni belőle. Nagyon drágán adta el, úgy tudom, külföldre.

Emellett csemetekertjei is voltak, az ott nevelt fákkal kísérletezett is, különböző fenyőfajokat nevelt. Voltak gyümölcsösök is, alma, körte, szilva, meg mindenféle mogyoró. A gyümölcsökre napszámosokkal műanyag zacskót kötöztetett, hogy a rovarok ne szurkálják meg.

Minden héten kijött a kedves tanyájára, volt, hogy már pénteken érkezett és csak hétfőn ment haza. Mindig gyalog jött a vasútállomásról, hátizsákosan, pedig megtehette volna, hogy hintóval viteti ki magát. Egyszerű öltözékben járt, bricsesznadrágban térdharisnyával és túrabakancsban, kopott szarvasbőr kabátban. Volt egy szarvasagancsos botja is.

Csodálatos ember volt. A fiai nagyjából olyan idősek voltak, mint mi, nagyon szerettek hozzánk jönni, barátkoztak a bátyámmal, az öcsémmel. Együtt lovagoltak, célba lőttek. A családjában történtek tragédiák is, ezek megviselték a méltóságos urat. Ha jól emlékszem, 1943-ban elesett és combnyaktörést szenvedett. Még ezután is kihozatta magát a tanyára, a kocsiban beágyaztak neki. A házunk előtt megállíttatta a kocsit, kihívatta apukámat, anyukámat és minket, gyerekeket is. Nekem megsimogatta az arcomat, a többiekkel kezet fogott. Akkor láttuk utoljára, már csak a halálhíre jött.”

Az írás végén Földi Magdolna azt írja: Tuzson János Tar lakosainak kenyéradója volt. Köszönet és tisztelet jár neki ezért mindörökre!

Nevet adott az egyedülálló ipolytarnóci megkövesedett ősfenyőnek

Polyáni Tuzson János épp ma 150 éve, 1870. május 19-én született ez erdélyi Szászcsanádon, a volt Alsó-Fehér vármegyében, székely nemesi családban. A selmecbányai Bányászati és Erdészeti Akadémián 1890-ben szerzett erdőmérnöki oklevelet, majd 1899-ben a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen botanikus bölcsészdoktori diplomát. Közben ösztöndíjjal Németországban is tanult, majd 1901-ben nyugat-európai tanulmányutat tett. A növényszövettan tárgykörében a felsőoktatásban, Selmecbányán és Budapesten is tanított, a fővárosban a műszaki és a tudományegyetemen. 1909-től a Magyar Tudományos Akadémia tagja volt, továbbá a Növényrendszertani és Növényföldrajzi Intézet és Növénykert igazgatója 1918-tól 1940-ig, nyugdíjba vonulásáig. Tudományos pályafutásának kezdetén elsősorban fás növények szövettanával, a gombákkal és a növények elhalásával foglalkozott.

Egyik érdekes nógrádi kutatásaként 1904-ben ő határozta meg az ipolytarnóci megkövesedett ősfenyőt, s adta neki a Pinus tarnocziensis nevet. A fa amíg élt, csaknem száz méter magas lehetett, a törzs maradványai a mai napig az őslábnyomos lelőhely egy fontos látványosságát jelenti.

Pályafutása során a növényrendszertan, a növényföldrajz és az ősnövénytan is foglalkoztatta. Fenyvespusztán 1925-ben vásárolta meg az erdőbirtokot, ahol fenyőfajok honosításával, rózsaolaj előállításával, gyógynövénytermesztéssel kísérletezett. A trianoni diktátum után jóformán erdők nélkül maradt Magyarországon ez nagyon fontos kérdés volt, akárcsak az Alföld fásítási programja, amelyben Tuzson János kutatóként szintén részt vett. Több erdészeti és botanikai szakmai szervezet tagja és vezető tisztségviselője volt. A fővárosban hunyt el 1943. de­cember 18-án: az Erdészeti Lapokban megjelent visszaemlékezés szerint két nappal korábban még részt vett az Országos Erdészeti Egyesület közgyűlésén. Ma a fenyvespusztai mellett a nyíregyházi arborétum is Tuzson János nevét viseli.