A rimóci Paluch Norbert harminc éve élteti a néptáncot

– Hogyan emlékszik vissza az első tánclépésekre?

– A húgommal együtt egy táncolni, énekelni szerető és tudó családba születtünk. Ennek ellenére elég későn, tizenegy éves koromban, 1989 őszétől kezdtem el néptáncot tanulni a salgótarjáni Viganó Gyermektáncegyüttes tagjaként, Szmolenszki Gábor kezei alatt. Hihetetlen, hogy ennek már harminc éve…

– Abból a szempontból is nagy szó ez, hogy a gyermekkori álma a táncolástól fényévekre volt. Bánja, hogy nem vadászpilóta lett?

– Már az általános iskola után – 1992-ben – a Szolnoki Repülőműszaki és Légvédelmi Honvéd Szakközépiskolába mentem, hogy beváltsam ezt a szentimentális vágyat. A Gondviselőnek azonban más terve volt velem: mire a húszas éveimet átléptem „csak” egy repülő műszaki mérnök lett belőlem. Az érettségi után jelentkeztem egy kijevi rakétamérnöki képzésre is, hogy utána az USA-ban helyezkedjek el. Ám az oroszok és a magyarok 1996-ban nem írták alá az államközi szerződést, így ez meghiúsult. Az biztos, ha akkor kimegyek Kijevbe, ma nem beszélgetünk… Bánom-e? Egyáltalán nem!

– Katonai pályára készült, de az életét mindig meghatározta a tánc.

– Miután 2001-ben hazatértem az állomáshelyemül kijelölt kecskeméti repülőezredtől, a sors szinte egy év leforgása alatt terelt újra a táncolás mezsgyéjére. A Szolnokon töltött középiskolai évek alatt a Tisza Táncegyüttes jelentette a néptáncos időket. Salgótarjánba való visszatérésemkor a Nógrád Táncegyütteshez kerültem, s négy év leforgása után, 2002 nyarán Szabó János, az együttes művészeti vezetője felkért a művészeti asszisztensi teendők ellátására. Elvégeztem egy táncházvezető-képző tanfolyamot is, majd 2004-ben felvételt nyertem a Magyar Táncművészeti Főiskola néptáncpedagógus szakára is.

– A Nógrád Táncegyüttes után újabb kihívás várta…

– A nógrádosoknál töltött 12 esztendő után úgy döntöttem, hogy más úton haladok tovább. Őze János, a szécsényi Palóc Néptáncegyüttes vezetője 2011-ben felkért egy korábban nekik készített koreográfiám felújítására, ami végül a művészeti vezetői teendők ellátásában csúcsosodott ki. Kilenc év alatt nyolc szerkesztett műsor, s annak több mint egy tucat koreográfiája nem csak átalakította a szécsényi csoportot, hanem létszámában, viselettárában és utánpótlásában is megerősítette. Az utánpótlás nevelésében is jelentős részem van, hiszen háromszorosára növekedett a táncoló gyermekek száma a csapatban, nem beszélve arról, hogy állandó, nagy nézettségű műsoraink vannak.

– Most azonban a Palóc Néptáncegyüttes művészeti vezetését is átadja…

– Hiszem, hogy igaza van az egyik pap ismerősömnek, miszerint az ember egy közösség élén tíz évig tud építeni. Nekem megadatott az a tulajdonság, hogy felismerjem, ha váltanom kell. Senkinek nem jó egy közösségben, ha a vezető elfárad. Amikor a palócosokhoz kerültem, már az elején tudtam, hogy még a tizedik esztendő előtt leköszönök. Bízom benne, hogy jó kezekben hagyom a csapatot!

– Van-e kedvenc koreográfiája?

– Az elmúlt húsz évben hazánk több mint egy tucat településén taníthattam és készíthettem koreográfiát: negyvennél is több alkotásom közül nehéz választani. Szeretem keretbe helyezni az életem, ezért emlékezetes az első koreográfiám, amelyet a Nógrád Táncegyüttesnek készítettem Kalapok címmel. S bizonyára meghatározó lesz az ugyanebből az erdélyi férfi táncanyagból a Palóc Néptáncegyüttesnek szerkesztendő utolsó nagy koreográfiám is. Szívemnek kedves művem a Nógrádi ízek is, amellyel 2008-ban a Nógrád Táncegyüttes megnyerte a Zalai Kamaratánc Fesztivált. Emellett óriási élmény számomra a palócosokkal színpadra álmodott Wass Albert táncos-irodalmi emlékműsor is, és az, hogy két ízben is képviselhettem velük hazánkat Izraelben. S nem szabad említés nélkül hagynom azt sem, hogy a Kerek Perec nevű meseszínház tagjaként öt év alatt hét országban négyszáznál is több gyermek-előadásnak lehettem aktív szerkesztője és előadója.

– Miért a tánctanítást és nem az előadói létet választotta?

– Amikor huszonévesen rájöttem, hogy a tánc lesz az én utam, akkor már nyolc-tíz év lemaradásom volt azokhoz képest, akik gyermekként elhatározzák: profi táncosok lesznek. Táncpedagógus lettem, de inkább tartom magamat lelkes közösségi embernek, irányítónak. Büszke vagyok rá, hogy bárhol is dolgoztam, sikerült erőt s új célt adnom a tagoknak.

– Mit jelent önnek a tánc?

– Olyan ez, mint amikor a gyöngyöket elkezdjük felfűzni egy madzagra. A gyöngyök az élet egyes elemei, de mindig ott van az a szál, ami megtartja a szemeket. Az én életemben ez az összetartó kapocs: a tánc.

– Mi a mottója?

– Véletlenek nincsenek! Hiszem, hogy mindenkinek van egy hívása az életben, amit vagy észrevesz, vagy nem. Az élet szimbolikus értelemben köveket dob elénk, s csak rajtunk múlik, hogy felvesszük-e azokat, vagy kikerüljük… Eszerint alakul az életünk!

– Elképesztő tempót diktál! Mit csinál, ha éppen nem a tánccal foglalkozik?

– Olykor néprajzi konferenciákra kapok előadói meghívást, vagy néprajzi tanfolyamokat is vezetek. Na, igen: azt még nem említettem, hogy a tánc mellett bónuszként elvégeztem a debreceni egyetem néprajzszakát is. Kevés szabadidőmben szívesen olvasok szépirodalmi alkotásokat, valamint közéleti és történeti, természetismereti folyóiratokat.

– Ha már a néprajzos vonalat említi… A hétvégén egy régóta dédelgetett álmát váltotta valóra. Mesélne erről?

– A magyar néprajzkutatás most kétszáz éves. Pontosan ennyi esztendővel ezelőtt jelent meg Szeder Fábián János csábi születésű, Benedek-rendi tudós pap tanulmánya, amely a palócokról íródott. E jeles mű nemcsak a palóc néprajzi csoport, hanem az egész magyar néprajzkutatás első és komoly tudományos igényű műve. Tavaly tavasszal vetettem fel dr. Limbacher Gábor szécsényi múzeumigazgatónak, hogy rendezzünk ez alkalomból ünnepi konferenciát. Ez valósult meg péntektől vasárnapig, amelyre csaknem húsz kutató, néprajzos, történész, egyetemi oktató és akadémikus vett részt. Az első napon a gyarmati Palóc Múzeum, míg szombaton a szécsényi Kubinyi Ferenc Múzeum adott helyet a rendezvénynek. Dr. Limbacherné dr. Lengyel Ágnessel, a Magyar Néprajzi Múzeum Palóc Múzeumának igazgatójával és dr. Limbacher Gáborral – a Mohorai Faluszépítő és Hagyományőrző Egyesület társszervezésében – közösen valósítottuk meg e régi vágyat.

– Hogyan képzeli el az életét tíz év múlva?

– Örülök, hogy aktív részese lehettem annak, hogy Beszkid Andor néhai rimóci polgármester társaságában három esztendeje átvehettük a rimóci viselet és tánc Nógrádikum címét. Ezt idén megkoronázta, hogy rezesbandánk is elnyerte e kitüntető díjat. Egy karnyújtásnyira vagyunk a hungarikummá válástól. Nagy álmom, hogy Rimócon olyan közösségi teret hozzak létre, ahol palóc tánctáborokat, konferenciákat, fesztiválokat és lakodalmakat rendezhetnénk. Úgy vélem, Rimóc jövője a turizmusban van! Emellett szeretném elvégezni a Debreceni Egyetem doktori iskoláját: disszertációm témája kicsiny falum viseletantropológiája, viseletesztétikája.

Vőfélyként is megállja a helyét Paluch Norbert

Paluch Norbert 2007–2010 között a pásztói Ágasvár Néptáncegyüttes művészeti vezetését is ellátta. Itt ismerkedett meg azzal a rimóci lánnyal, akivel szűk három év ismeretség után összekötötte az életét. Percze Piroska mára nemcsak a felesége, hanem Csenge, Luca és Panna nevű kislányuk édesanyja is. Norbert munkásságáért megkapta már a Népművészet Ifjú Mestere kitüntető címet és a Fülöp Ferenc-díjat. Vallja, hogy lehetetlen dolog nincs, csak erős elhatározással végzett kemény munkával elért eredmény. A rimóci táncos életében ezt bizonyítja, hogy két ízben is nyitótáncot rophatott az Operabálon, ami mindig is nagy vágya volt. Nem titkolja, hogy szeret az emberekkel foglalkozni – e tulajdonságának köszönhetően mára a megye egyik legkeresettebb vőfélyévé vált. Több mint húsz esztendeje vezényel lakodalmakat, évente tíz-tizenkét eseményt vállal.