Salgótarjáni leventék szenvedték el a hazai sísport legnagyobb tragédiáját

A Radnai havasokban történt szerencsétlenség által egy újabb „leget” kapott a város: az egyik legszebb földrajzi fekvés, az 1956-ban legtöbb áldozatot követelő sortűz mellé a magyar síelés és sítúrázás legnagyobb balesetét is Salgótarjánhoz kötik: a leventék 1944. január 13-i síbalesete miatt.

A háború előtti utolsó „békeévnek” tekintett 1938-ban nagy változások történtek az országban. Az Eucharisztikus Világkongresszust és a Szent István Emlékév eseményeit, amelyet az év májusában tartottak, illetve nyitottak meg csodálatos pompával ünnepelte az ország.

Az év végén minden magyar embert boldogság töltött el, hiszen elszakított felvidéki magyar testvéreink visszatérhettek hozzánk. Ez a területgyarapodás 1939-ben Kárpátaljával, majd 1940-ben Észak-Erdéllyel és a Székelyfölddel bővült. Több millió magyar álma vált valóra, amit a közelgő, illetve már körülöttünk folyó háború sem csorbított, egy pillanatig se.

1942-ben Bárdossy László miniszterelnök Kassa támadása után a háborúba való belépés mellett döntött, hadüzenetet küldtünk a Szovjetuniónak – ugyanis azt feltételezték, hogy szovjet repülők támadták hazánkat. A nyáron elkezdtek mozgósítani, megkezdődtek a behívások, 1942 nyarán (Salgótarjánban például 1942. június 21-én) sok száz katona búcsúzott szeretteiktől, hiszen „muszkaföldre” mentek, harcolni. A szülők szemében könnyek (ők még emlékeztek az első világháború pusztításaira), a lányok szemében is (ők a szerelmüktől való elszakítást siratták), a katonák szemében azonban olykor-olykor tüzes büszkeség, hiszen a hazáért mennek, nem is sejtve, hogy tízezrek nem fognak már soha visszatérni szeretett hazájukba. Emléküket ma is szeretettel és kegyelettel őrzik családok ezrei.

Sajátos helyzetet produkált a történelem: a lány ott maradt egyedül, a vőlegény már eljegyezte, de nem történhetett meg a házasság, mert a fiú a fronton volt. Így hát sok szerelem megszakadt, félbeszakadt, a szerelmes lány itthon várta a párját, a fronton szolgáló férfi epekedve vágyakozott haza a szerelméhez. Hogy a jegyesek helyzetét (is) kiküszöböljék, nem riadtak vissza egy furcsaságtól sem, ezt hozta a második világháború: a távházasság intézményét.

Ez az esemény a háború alatt „jött divatba” (a történelemben már korábban is volt ehhez némileg hasonló az uralkodóházakban), de ezúttal épp a háború miatt. Az első távházasságot – amiről a filmhíradó is beszámolt – Budapesten tartották 1942 júniusában. 1942. augusztus 19-én (ami akkor szerdára esett) pedig megtartották az első távházasságot Salgótarjánban is.

A salgótarjáni „esküvőn” a vőlegény az április óta a fronton szolgáló Liptay Pál, a Rimamurány–Salgótarján Vasmű, a vasgyár (későbbi nevén: acélgyár) legendás igazgatójának, a református templom építtetőjének, a salgótarjáni közélet meghatározó alakjának, a város várossá, az itt lakók közösséggé formálásában óriási szerepet játszó Liptay Béla Jenőnek egyik fia volt. A család városban betöltött szerepéről, kulturális és közösségi áldásos tevékenységükről hosszasan lehetne írni. A menyasszony a nemkülönben nagy tiszteletnek és megbecsülésnek örvendő, Liptay B. Jenő nyomdokaiba lépő, a városért és a lakókért sokat tett Karattur Antal, szintén vasgyári igazgató leánya, Karattur Edit volt.

Mivel azonban a büszke vőlegény nem ölelhette magához a szerelmét a távolság miatt, ezért őt a hivatalban egy sisak és egy kard, valamint a fényképe jelképezte, az ígéretet, az igent már korábban kimondta, így a menyasszony következett. Az egybehangzó igen válaszok értelmében házastársakká nyilvánították őket. Az esküvőre az akkori városházán (amelynek helyén most az Évi áruház áll) került sor. Az eseményen a két tanú és a szűk rokonság volt jelen.

Edit nénit Liptay Jenő, a vőlegény testvére, később a bányatársulat munkatársa, a salgótarjáni református közösség legendás, jó hírű, igaz szívű tagja kísérte a városházára, az esküvőn részt vett a polgármester, dr. Förster Kálmán is feleségével. Jó szívvel örökítette meg emlékirataiban az eseményt. A – szavaival élve – „különleges házasságkötést” hamarosan egy „rendes” esküvő is követte decemberben, amikor a vőlegény katona szabadságot kapott. Ez már Budapesten, a belvárosi templomban volt, itt már részt vettek a családtagok: a háború előtti Salgótarján, a Förster-kor meghatározó alakjai is.

A fiatal házasok sorsát azonban sajnos megpecsételte a történelem. Az acélgyári leventék célul tűzték ki, hogy meghódítják az akkori Magyarország legmagasabb pontját, a 2305 méter magas Nagy-Pietroszt, vagy ahogyan akkor hívták: a Horthy-csúcsot Észak-Erdélyben, a Radnai-havasokban. Az előzetes terepszemle után 1944 januárjában került sor az eseményre.

Szálláshelyük Borsa volt, innen indultak a csúcsra. A fennmaradt fényképeken boldog, harcra kész, büszke fiatalembereket látunk. A hegy megmászását filmfelvétel is megörökítette, valamint néhány fénykép is, amelyet dr. Varga Kálmán készített.

Az itthoniak nagy izgalommal várták a hírt, hogy sikerült a csúcs megmászása.

Szomorú hír érkezett azonban 1944. január 14-én. A korabeli szép megfogalmazás szerint: „a havas Kárpátok magyar oltárán” életüket feláldozva megtértek Istenhez. A csúcsra érés előtt óriási hótömeg zúdult rájuk, elsodorta őket egy lavina.

A 16 leventéből egyedüliként az a dr. Varga Kálmán élte túl a szerencsétlenséget, aki a fényképezőjével ásta ki magát a hó alól.

Mélységes döbbenet és gyász lett úrrá a városon, hiszen napra pontosan egy évvel a doni katasztrófa tragikus híre után most itt van egy újabb szerencsétlenség: a leventéink halála. Sokan reménykedtek, hogy hátha nem igaz, hátha élhet a gyermekük, de sajnos szomorú híreket hoztak. Siratták a gyermeket, a testvért, az édesapát, a barátot, a szerelmet…

Liptay Pál is tagja volt a leventecsapatnak. A sors tragédiája miatt azonban nem tarthatott sokáig a házasság. Szeretett felesége és gyermeke várták haza. Mint ahogyan a többieket is várta a család: Bacsa Mihályt, Orosz Imrét, Huszár Bélát, Dombai Pált, Vlacsil Bélát, Kojnok Istvánt, Fényszarusi Józsefet, Györe Józsefet, Bagyinszki Jánost, Vankó Istvánt, Juhász Józsefet, Fehér Gyulát, Vlacsil Józsefet és Völgyvári Mártont.

Temetésüket az acélgyári sportpályán két ízben tartották, mindvégig a Honvédelmi Minisztérium vezetésével, a salgótarjáni ferences atyák temették őket. A város számukra díszsírhelyet adományozott a temetőben: ma is ott pihennek. Gyászos és fájdalmas a sok síron a dátumot látni: 1944, és visszaszámolva a születési évükig, látni azt a nagyon fiatal életet, amit egy nemes cél miatt elveszítettek.

Emléküket az utókor őrzi, bár sokáig még kimondani sem volt szabad (fasisztának bélyegezték őket, ez volt a legegyszerűbb, legkézenfekvőbb a hatalomnak), a rendszerváltás után azonban nemcsak a szívekben és a közemlékezetben, de a város hivatalos vezetése részéről is megtörtént a méltó tiszteletadás: emléktáblát kaptak, amelyet a fájdalmas évfordulón koszorúzunk meg. Csodálatos emlék és emlékőrzés, hogy helyi filmesek elkészítették a Leventesirató című dokumentumfilmet, amelyben megszólaltatták a még élő családtagokat. Lelkes hagyományőrzők kopjafát helyeztek el a lavinaszerencsétlenség helyén, és nyáron emléktúrát is szerveznek a Radnai-havasokba, szeretett leventéink emlékére.

E sorok írójának még volt szerencséje találkozni Edit nénivel, aki magas kort megélve a város és az acélgyár szép korszakának élő tanújaként távozott közülünk. Tőle, mind közül a legérintettebb ember közül volt a leghitelesebb hallani a fenti sorokat, élőszóban, mosollyal, könnyel, ahogy az eltelt évtizedekben megőrizte az eseményeket. Most, az évfordulón nemcsak a leventékre emlékezünk, hanem osztozunk a családok, a hozzátartozók, az akkoriak és az utódok fájdalmában is.

Emléküket nem felejti el szeretett városuk közössége.