Tudjátok, mit osztottak a Szent Borbálát tisztelő nógrádi bányászoknak?

Ma már szeptember első hétvégéje a bányásznap, de ez nem mindig volt így. A bányászok ünnepét a különböző történelmi időszakokban eltérő módon és eltérő napon tartották. Összeállításunkban ezt idézzük meg, az első rész Szent Borbála és Szent Prokop kultuszát mutatja be a nógrádi szénvidéken.

Amikor a XVIII. század második felében felmerült az, hogy ezen a vidéken kincseket rejthet a föld, nem keltett nagy feltűnést.

Múltak az évek és az évtizedek, mire az érdeklődés középpontjába került a vidék. A XIX. század második felében azonban megérkezett a hangzatos siker: 1860-ban megalakult az első bányatársulat, ami még Szent István Kőszénbánya Rt. néven működött, s hamarosan országos jelentőségű lett a nógrádi szénmedence.

Szerte az akkori országból és az Osztrák–Magyar Monarchia különböző területeiről érkeztek vendégmunkások, akik a vidék kulturális és vallási egyhangúságát megtörték, a lakosságszámot – a családalapításokkal is – feldúsították, és természetesen munkájukkal híressé tették a falu, majd nagyközség: Salgótarján és vidékét. De hogyan lett Szent Borbála a bányászok védőszentje?

A bányászok védőszentjének sokszor őt tekintjük, ami igaz is, és rögtön jegyezzük meg, hogy Salgótarján büszkélkedhet – párját ritkítóan az országban – Szent Borbála-szoborral, s ami ettől is különlegesebb: bányászörökmécsessel a zagyvapálfalvai templomban. Ez a tény a bányászszakszervezetet, az egykori bányászokat napjainkban is arra ösztönzi, hogy rendszeresen megtartsák a Borbála-napi, december 4-ei, vagy ahhoz közel eső vasárnapon a bányászmisét. A két szobor mint kuriózum helyet kapott már több kiadványban, több helyen felhívták rá a figyelmet.

A templomismertető könyvben így írtam róla: „A szentélyben kétoldalt Bóna Kovács Károly alkotása a Szent Borbála-szobor (jobb oldalon) és a bányászörökmécses (bal oldalon), melyből Magyarországon igen kevés található. A jobb kezében a csákányt, bal kezében az örökmécsest tartja a bányász – régebben kettős keresztet is tartott, ez ma már nincs meg. Ez arra utal, hogy az Oltáriszentségben Krisztus jelen van a templomban.

Szent Borbála jobb kezében kelyhet és könyvet, bal kezében kardot tart. Mindhárom a szentre utal, ugyanis legendája szerint, akik az ő közbenjárását kérik, nem halnak meg a gyónás és a betegek szentsége felvétele nélkül, tehát a kehely a szentáldozást, az alatta levő könyv valószínűleg a Szentírást, míg a kard a lefejezését testesíti meg.

Szent Borbála a ma Salgótarján városrészét képező településen is jelenlévő bányászatra utal, hiszen számtalan bányász élt és dolgozott itt, az idősek elbeszéléséből tudható, hogy munkakezdés előtt ezekkel a szavakkal imádkoztak védőszentjükhöz:

„Óh, Szent Borbála, hozzád fordulunk mindazok, akik a föld mélyébe leereszkedünk. Oltalmazz meg minket minden szerencsétlenségtől és bajtól, könyörögj érettünk és légy erős pártfogónk mindörökké. Ámen.”

A bányászok 1945 előtt tehát Borbálát ünnepelték elsősorban, de mivel ez télen volt, ezért nagy bányásznapi ünnepséget nem tudtak tartani, így – vélhetően a praktikusság miatt is – megmaradt a nyári ünnepség is, lévén, hogy az időjárás miatt ekkor tarthattak kültéri rendezvényeket megyeszerte.

Nemcsak Szent Borbáláról, hanem Szent Prokopról is megemlékeztek. Szent Prokopot emléknapján, július 8-án ünnepelték a vidéken. Úgy tartották, hogy ő a bánya és a kőszén felfedezője, és az első bányász.

Emléknapjáról és az ünnep megtartásáról dr. Szvircsek Ferenc írt kitűnő, érdekes tanulmányt, amelyből röviden idézek most.

„Szent Prokop, a bányászok védőszentjének a napja, a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. nógrádi bányászainak egyik legnagyobb ünnepe volt, mely a közösségi szellem ápolásával járt együtt.

Érdekes módon Szent Prokop vagy Procopius napja sok helyütt népszerűbb volt, mint Szent Borbála ünnepe. Ezt a napot természetesen várták, mert az önfeledt mulatozás jegyében telt el. A bányaigazgatóság ezen a napon, minden munkását szerényen megvendégelte.

A magazinban erre a célra sütött kis cipókat, úgynevezett Prokop-cipókat osztogattak. Mindenki kapott két darab cipójegyet, egy liter (értékű) sörjegyet (volt, amikor bort is adtak ki a jegy ellenében), egy kiló húsjegyet, melyet a helybeli magazinban (élelmiszerboltban) lehetett beváltani.”

A nyári ünnep tehát a szórakoztatás mellett a jótékonyság jegyében is telt.

Nem lesz tehát új keletű a bányásznapok ilyen irányú vonatkozása és folytonossága. Azonban sokkal fontosabb az, hogy a föld mélyébe leereszkedő bányászoknak nagyon mély hite volt, a közös imádság is erre következtet. Érdekes lenne megvizsgálni a más vallásúak viszonyát a bányászok védőszentjéhez.

Abban bizonyára mindannyian egyetértünk, akik olvastunk, vagy hallottunk a bányászélet nehézségeiről, hogy istenhit nélkül nehezen tudták átélni, megélni a mindennapos munkát a föld alatt. Életkörülményeik nagyon mostohák voltak, ezért is igyekezett a bányatársulat is segíteni rajtuk a jótékonykodással.

Így télen és nyáron is megünnepelték a bányásznapot 1945 előtt, és hogy a harmadik ünnep is meglegyen, a nyári államalapítási ünnephez, augusztus 20-hoz is kapcsolódunk: hiszen ez is bányászünnep lett.

Igaz, rögtön tegyük hozzá: hivatalosan csak 1938-ban foglalták törvénybe Szent István ünnepét, bár korábban is igyekeztek minél nagyobb tiszteletben megülni első szent királyunk emlékét. Szent István alakját és személyét azonban – mint ahogyan korábban is idéztük – a bányatársulat első neve is őrizte már.

Kiemelt fotónkon: Bányai villanymozdony Salgótarjánban 1937-ben – Fotó: Fortepan