Arany János 200 éve született

Kétszáz éve, 1817. március 2-án született Nagyszalontán (ma Salonta, Románia) Arany János, a 19. század magyar költészetének központi alakja, a magyar nyelv máig utolérhetetlen mestere. A jubileum alkalmából március 2-án kezdődik az Arany János emlékév.

Budapest. Elszegényedett hajdúcsaládból származott. Debrecenben tanult, majd tanítóskodott, festett, 1836-ban színésznek állt. 1840-től aljegyző volt Szalontán, majd 1842-től a helyi gimnázium rektora. A költő életének 65 éve alatt végigélte a kor sorsfordulóit, lírájában hangot is adott mindannak, ami a magyarsággal történt. Arany elsősorban epikus költőnek tartotta magát, de költészetének – a méltán népszerű és halhatatlan Tolditól eltekintve – elsősorban lírai része érvényes ma és hordoz az utókor számára is üzenetet.

Költői eszmélésének ideje a reformkor, kibontakozásának, egyéni hangjának kialakulása az 1848-49-es szabadságharc idejére esett. Depressziója, költői erejének elapadása az önkényuralom időszakában csúcsosodott ki, második alkotói korszaka az 1850-es és 1860-as évek fordulóján a nemzeti remények újraéledésével indult, míg időskori rezignációja az 1867-es kiegyezés utáni korhoz kapcsolható. Lírájában és kisepikájában – balladáiban – pontosan követhetők a kor és az egyéni élet párhuzamai.

Első nagy sikere az Elveszett alkotmány című szatirikus eposza volt, amellyel a Kisfaludy Társaság pályázatán nyert 1846-ban. A költő maga „irodalmunk vaskorát” emlegette a ma már alig olvasható művel kapcsolatban. Még nagyobb sikert ért el a Toldival 1847-ben, amely mind nyelvében, mind szerkesztésmódjában, mind pedig a népi irodalom politikai hatását tekintve a csúcspontot jelentette pályáján és Petőfi barátságát is meghozta számára. Ez a kapcsolat életre szóló útravalót jelentett a hat évvel idősebb, ám zárkózottabb és befelé forduló Aranynak: lelki és szellemi kibontakozást, irodalmi és politikai iránymutatást, amelyhez évtizedekkel később is hű maradt.

A szabadságharc bukása és Petőfi halála mély lelki válságba sodorta az amúgy is depresszióra hajlamos Aranyt. Több éves hallgatás után olyan keserű versekben fejezte ki a saját és az 1850-es évek elnyomásának hangulatát, mint A lantos, a Letészem a lantot, a Fiamnak, A honvéd özvegye.

Az önkényuralom végén a nemzet és költője is lassan magához tért. Arany első nagy balladái az 1850 évek második felében születtek, ezek főleg nemzeti jellegűek: a Hunyadi-balladakör darabjai, a Zách Klára, a Szondi két apródja, és a leghíresebb, A walesi bárdok, amely az ellenállás szimbóluma lett.

1851 és 1860 között Nagykőrösön volt tanár, ott pedagógusként is kiemelkedett társai közül. 1860-ban Pestre került, ahol a kor többi közszereplőjével együtt egyre aktívabb lett. Ebben az időben számos irodalmi tanulmányt írt és folyóiratokat szerkesztett. Költészete is felívelt: megírta a Széchenyi emlékezetét, majd a Rendületlenül és a Magányban hatalmas ódáit, melyek a haza és a nemzet sorskérdéseivel foglalkoznak. Ezekben az években, 1862-ben és 1863-ban írta meg a Buda halálát, amelyet jeles monográfusa, Keresztury Dezső a magyar népiesség utolsó nagy fellángolásának nevezett.

Aranyt 1865-ben az Akadémia titkárává választották, ez a munkakör némi anyagi biztonságot jelentett számára, de irodalomra nemigen maradt ideje. Nagy tervei, a hun trilógia további részei és a Toldi középső része töredékben maradtak, a Toldi szerelmét csak élete végén fejezte be. Átmeneti hallgatásához hozzájárult szeretett lányának korai halála is, 1865 és 1876 között csak kevés verse született.

A kiegyezésért nem lelkesedett, a neki adott királyi kitüntetést csak Eötvös József külön kérésére fogadta el és ezzel kapcsolatban számos gúnyverset írt önmagáról. Élete utolsó évtizedében egyre rezignáltabb lett, majd hivatalainak elhagyása után a Margitszigeten írta meg utolsó nagy ciklusát, az Őszikéket. Akkori balladái a lelkiismeret drámáit vetítik elénk, a Vörös Rébék, a Tetemre hívás, az Éjféli párbaj, a Hídavatás, a Tengeri-hántás, Az ünneprontók című versek mindegyike „tragédia dalban elbeszélve” – Greguss Ágost esztéta meghatározása szerint. A költő 1882. október 22-én halt meg Budapesten.

Öregkori lírája legalább ilyen jelentős, az Epilógus, a Vásárban, A tölgyek alatt, az Ének a pesti ligetről az idős ember örömeit és gondjait, egy megnyugvó lélek emlékezését tárják az olvasó elé.

1995-ben a Magyar Írószövetség Arany János Alapítvány megalapította a nevét viselő díjat, amelyet 1996-ban adtak át először. 2016-ban az Országgyűlés a költő születésének 200. évfordulója alkalmából Arany János-emlékévvé nyilvánította 2017-et, az évfordulóra a Magyar Nemzeti Bank emlékérmet bocsátott ki.

***

Arany János

Az ünneprontók

Zendűl, kondul szent harangszó, Csengve, búgva messze hangzó: "Imára! imára!" Jámbor népe a kis helynek Halkan lépve gyűlnek, mennek Imára, imára.

Szép piros a pünkösd reggel, Mintha tűzzel, Szentlélekkel Menny-föld tele volna; E napot fent s lent megűlik. E nap oly ragyogva nyílik; Mint hajnali rózsa.

De mi réjja riad? de mi ördögi zaj, Rekegő szitok és otromba kacaj, Hogy reszket az egyház tornya?... Szembe' Isten hajlokával, Nem törődve a szent mával, Foly tegnapi dőre tivornya.

"Hol egy muzsikás? hegedű, vagy egyéb? Ha különb nem akad, dudaszó is elég: Ki fut érte? szaladj Zsuzsi lyányom." "A Zsuzska maradjon! hagyj neki békét Eszem ezt a pirosítós képét: A kufercest majd vele járom."

Hát íme, kapóra, dudás közeleg. Egy sanda, szikár, csúf szőrös öreg, Tömlője degeszre fújva; Füle táján két kis szarva gidának, - Mintha neki volna szarva magának - Sípján már billeg az újja.

"Ide, a Jebuzéus pofádat! Mert megkeserűli a hátad." "Uraim, de papolnak ott-benn..." "Hát baj neked az; pogány hitünek? Az enyém - ha töröm, ha nem - ez ünnep Enyém, ha szidom; ez az Isten!"

Ravaszul mosolyog fél szája hegyén S rákezdi dudáját halkal a vén, Minden sark billeg a táncra; Azután vidorabb lesz, majd sebesebb; A tánc is utána pörébb, hevesebb, Amint kopog és szaporázza.

De vége szakadni mikor fog, ugyan?... "Hagyd el - riad egy rá - aki szele van! Kihasítom kecske-dudádat." Hanem a muzsikás mindég fujja, Mindég szilajabban pörög ujja - Az egész tivornya kifáradt.

Lankadva leűlne az is, meg ez is, Hívnák haza őket ebédjekhez is: Nem, nem lehet; ugrani kell csak. Szidják a dudást, - verik, öklözik őt - Verik bizony a nagy üres levegőt; - Gyors híre szaladt e csudának.

Fut gazda, kié ama renyhe cseléd: "Jössz...? vagy dobom - itt ez a villa - beléd..." Vasvilla kezébe ragadt ám; Fut lyány, fiu, és anya és feleség: "Apám, fiam, apjokom! untig elég..." S kezeit töri, szíve szakadtán.

Már józanon a fiu, az apa, férj Mennének is - íme, közelget az éj - Nyújtják kezöket nagy-epedve; A táncosok arcán vérkönyü hull: De a láb még egyre bokázza vadul, Viszi a tánc ördögi kedve.

Éjfélt hogy üt a toronyóra közel, Kénkő fojtó szaga terjedez el; S mint szél ha forogva ragad port: Úgy táncol el, egy bősz harci-zenére, (Mondják, a pokol tüzes fenekére) Az egész örjöngő csoport.

(1877. július 21.)