Strandundor

Idejét sem tudom, hogy a napi zuhanyzáson túlmenően mikor érte a testemet jelentősebb mennyiségű víztömeg. Pedig annak idején, gyermekként kétévente jártunk a családdal Balatonfüredre, a kábelgyári üdülőbe, és kifejezetten szerettem megmártózni, jókat lubickolni a magyar tengerben. 
A strandolást viszont sohasem szerettem, megvan tizenöt-tizenhat esztendeje is, hogy utoljára jártam hasonló létesítményben. Szüleim rendszeresen mentek nyaralni annak idején a jászszentandrási kempingbe, és néha egy hosszú hétvégére elcsalogattak, hogy tartsak velük, de akkor sem tudtam igazán kikapcsolódni. Emlékszem, talán tíz-tizenöt percet ha töltöttem a medencében, úszkáltam egy kicsit, aztán gyorsan kikívánkoztam, és elsétáltam a büfébe, vagy vissza a lakókocsihoz, ahol aztán a nyár végén induló kézilabda felkészülés edzésterveit írogattam, vagy az olimpiatörténeti jegyzeteimet rendezgettem. Az pedig sosem fordult elő, hogy kedélyesen hanyatt vágjam magam a nyugágyon és süttessem a hasam a napon. Az ilyen „léha”, hasztalan semmittevést mindig utáltam. 

Ez már automatikusan maga után vonja, hogy a tengerpart iránt sem tört ki belőlem irtózatos vonzalom. Ráadásul a nagy kékséget is mindössze egyetlen alkalommal pillanthattam meg személyesen, azt is messziről, jó harminc esztendővel ezelőtt a tallinni kikötőben. Azt hiszem, felesleges tovább ecsetelni a témát, nem túl nagy bátorság kijelentenem: az idei nyáron is távol tartom magam a strand forgatagától!