VHS, kölcsönzés, rock and roll: itt a film a videózás aranykoráról

A budapesti Corvin moziban működő Odeon téka közel negyed évszázad után bezárt, ez adta az apropót, hogy egy maroknyi csapat – pontosabban A hetedik sor közepe filmes portál stábja, élén Csizmazia „Cheese” Gábor ex-tákás-, főszerkesztő-, rendezővel – mementót állítson a képlékeny kölcsönzési határidők és a majdhogynem Harry Potter-i védőbűbájokkal ellátott filmszalagok világának, a tékakultúrának, a VHS és a filmkölcsönzés fakulóban lévő, diszkrét bájának. A mindennapinak éppen nem nevezhető doku szeptember 16-án debütál a miskolci CineFesten, országos bemutatójára pedig – a Vertigo forgalmazásában – szeptember 27-én kerül sor. Hogy mennyire sokaknak közös élménye a tékázás, a becsületes (vagy nemes egyszerűséggel elfelejtett) szalagvisszatekergetés, a kazettadobozok finom kattanásának hallgatása, arról az is tanúskodik, hogy a film mindenféle támogatás vagy pályázat nélkül, közösségi finanszírozással és számos lelkes filmbolond grátisz közreműködésével valósult meg, vagy ahogy Cheese mondja: szeretetből készült.

A filmvilágban évek óta szüntelenül, mégis örökké otthonosan tekeregsz: igen sok szegletét bejártad már a mozi világának a kritikus foteljétől a mozipénztáros és a főszerkesztő gurulós székén át a tékás kartondobozaiig. Hogy huppantál a Volt egyszer egy téka rendezői székébe?

Minden véletlenül történt. Annak idején a VOX magazinhoz egy felhívás alapján kerültem úgy, hogy előtte egy betűt sem írtam filmekről. Ekkoriban ad hoc jelleggel jártam a Corvin moziban működő Odeon tékába, ahová gyakran vittem Király Imre tékavezetőnek egy ingyen lapszámot, akinek ettől olyannyira szimpatikus lettem, hogy egyszer megkérdezte: Csizi, nincs kedved tékázni?

És volt.

Volt. Meg persze voltak sztereotípiáim:

élénken élt a képzeletemben a klasszikus lakótelepi tékás, aki felcsapja a lábát az asztalra, és egész nap megy a Chuck Norris-összes.

Akkor picit gondolkodtam, félrebillentettem a fejem, mint Forrest Gump, és azt mondtam, hogy tulajdonképpen meg lehet próbálni... Tíz év lett belőle. De rögtön az elején volt egy durva három hetem, amikor rádöbbentem, hogy ez a téka bizony a „nyócker” közepén van, és az még az a nyócker volt, amiről a rajzfilm és a roncsfilm is mesél. Ma már talán sci-finek hat, de nekem a hatvan kilómmal akkor szó szerint tömegeket kellett feltartóztatni, annyian jártak a kölcsönzőbe. Volt, hogy hárman is dolgoztunk bent egyszerre este tizenegyig, akkora volt a pörgés: egyikünk a „fedélzeti kompjúternél”, másikunk a létra tetején...

olyan tolongás volt, mint egy kínai kifőzdében.

Számomra elképesztő tanulókorszak volt ez arról, hogy hogyan kell megszólítani az embereket. És persze kapóra jött, hogy filmbolond voltam, hogy a gimnáziumi évek alatt is minden szabad percemet mozizással töltöttem.

Naná, hogy jól jött, hiszen egy tékás mindent lát, még azt is, ami meg sem jelent – igaz?

Nagy klasszikus, hogy amikor egyszer valaki a tékában megkérdezte Imit, hogy itt milyen típusú filmek vannak, azt válaszolta, hogy “a szartól a repülőig minden”. Mi imádtuk megnézni ezt is, azt is: nem volt olyan becsípődött sznobériánk, hogy mi csak Bergmanról meg Almodóvarról szeretnénk csevegni. Steven Segal korai darabjain is sokat nevettünk mindannyian, ezek is ugyanolyan fontos részét képezték a mi „egyedfejlődésünknek”, mint az, hogy megnéztük a maradandó filmklasszikusokat is százszor. És persze minden tékás fejében ott él a romantika hálózsákjába bújt kisördög, hogy „Tarantino is tékában kezdte!” – tehát, hogy akár még egyszer belőlünk is lehet filmrendező, és nem ragadunk le az “aki nem tudja csinálni, az tanítja” résznél.

Volt egyszer egy téka című filmednek egy legendás fővárosi téka bezárása adta az apropóját, de mi az a szerep, amit helytől függetlenül minden kölcsönző betöltött?

2018-ban már egy kicsit nehezebb ezt megmagyarázni – a filmmel persze könnyebb megragadni és láthatóvá tenni. Az internet egészen átalakította a filmnézési szokásokat. A kétezres évek elején még

óriási izgalommal vártuk egy-egy film megjelenését, aztán lelkesen számolgattuk, hogy ha a moziból kipottyant, utána bő fél év volt, mire beesett a tékába...

ez az izgatott várakozás lassan elmúlt, a bőrünkön éreztük már 2010-ben is, hogy mennyire felgyorsult minden. Ugyanakkor a tékáknak mindig is küldetése volt az, hogy bearanyozza a nap végét. Ezért volt elképesztően fontos a tékázás személyes oldala: ismertük, számon tartottuk a hozzánk járó embereket, tudtuk, hogy kinek mit lehet adni. Nem lőcsöltünk rá senkire egy filmet csak azért, mert nekünk épp az volt a bolondériánk, vagy azért, mert újabb 380 forinttal közelebb kerülhettünk volna a megvásárlás megtérüléséhez. Minden tékás számára egyértelmű volt, hogy aki a kölcsönzőbe betér, azt meg kell becsülni. Ha nevetni szeretne, adjunk neki olyan filmet, amin garantáltan nevetni fog, és ha épp lenyelte a békát a munkahelyén és nem élte ki magát a főnökén egy tűzőgéppel, akkor keressünk neki egy vérbő horrort vagy akciófilmet levezetésnek. Felelősségteljes feladat volt, mint amikor az orvosok receptet írnak fel. A dokumentumfilmben Horvát Miki barátom meg is említi, hogy

ez olyasmi, amit nem lehet feltüntetni egy önéletrajzban.

Szegény anyukám is mindig aggódott, hogy nehogy azt kelljen mondania, hogy a fia tékás... voltak olyan pillanatok, amikor ezt tényleg kultúrmisszióként éltük meg, de egy biztos: büszke vagyok a tékásként eltöltött évtizedemre.

Tényleg „súlyos kötődést” okozott többeknek ez a korszak, hiszen a film sem állami támogatásból vagy egy amerikai nagybácsi bal mellényzsebéből, hanem közösségi finanszírozásból és sok lelkes ember áldozatos, grátisz munkájából készült el.

Ez a közösségi szellemmel és filmmániával megáldottak közegében nem ritkaság: A hetedik sor közepe című filmportálunk is idestova kilenc éve működik teljesen nonprofit. Ezt a filmet is alapvetően két emberrel vittem végig: Polgár Andrással és az utolsó hónapokra csatlakozó Bruzsa Gábor vágóval, vizuális varázslóval. És persze nagyon sokan mellénk álltak. Hozzáteszem, hogy mi sem tudtuk, hogy mibe tenyereltünk, hiszen az egész egy nyolc-tízperces Youtube-videónak indult. Polgár András barátommal – akivel korábban is " target="_blank" rel="noopener">forgattunk már ezt-azt – még a végleges bezárás előtt elmentünk „csak úgy” forgatni a Corvin közbe, és ő tette fel azt a kérdést, dehát Csizi, amikor itt melóztál, csináltál egy csomó archívot, nem? Tényleg felvettem ilyen kis mindennapi életképeket, ahogy ott a kölcsönzőkkel bohóckodunk, eszünk, élünk... ezek a szalagok tíz éve porosodva várták azt a tökéletes egy szabad hétvégét, amikor majd végre bedigitalizálom őket. És innen indult a lavina, eldőlt egy dominó: egyre több ötletünk lett, így tágult a film fókusza is. A Corvin tékáról az egész Odeon-láncra kitekintünk, magára a tékakultúrára, a VHS-korszakra. Eszünkbe jutott egy csomó geg, vicces sztori, hangalámondásos filmrészlet... hogy hány híres ember kölcsönzött itt, hogy a mai fiatalok közül sokan már azt sem tudják, mi az a VHS, vagy épp hogyan védtük a kazettaszalagokat... mert ugye azokat ki lehetett lopni.

Tényleg, honnan ered a téka kifejezés?

Háhá! Az is kiderül a filmből. Tessék eljönni megnézni.

Egy sor neves, közismert arcot sikerült megnyerned az ügynek, többek között Simon Kornélt, Mucsi Zoltánt, Rudolf Pétert, Hajós Andrást, de Kótai Mihályt és Pálffy Györgyöt is. Hogy jöttek ők a képbe?

Mucsival és Rudival A hetedik sor közepére készítettünk interjúkat tavaly, ami kellemes emlék maradt: amikor Zolit felhívtam, hogy szerepeljen a dokuban, rögtön igent mondott, és ő volt az, aki ott volt fél órával kezdés előtt, felkészülten – úgy is, hogy csak egy nagyon rövid, szinte már banális jelenetet vettünk vele fel. Simon Kornél két szerepben is feltűnik, egyrészt mint egykori kölcsönző, másrészt mint egy huszonegyedik századi Öveges professzor: ő segít megismerkedni az ifjabbaknak olyan „őskori” tárgyakkal, mint a VHS-kazetta vagy a csévélő. Kótai Misi hozzánk járt kölcsönözni. Vele egy filmes sportműsor kapcsán találkoztam sok évnyi kihagyás után, és gyanakodva méregetett, amolyan Csak egy kis pánik-szerűen, hogy „Te valahonnan ismerős vagy...” Aztán amikor elárultam neki, hogy hát persze, Misi, a tékából – akkor aztán feltört belőle az emlékáradat. Persze, hogy felkértük a szereplésre.

A Volt egyszer egy téka remekül tanúsítja majd, hogy mi az, ami ebből az időszakból, kedves kultúrából megőrizendő. De nem csak egy szűk kör nosztalgiája ez? Azoknak a fiataloknak, akik ma az online videótárak és streamoldalak világát élik, mond-e valamit ez a doku?

Ezt a filmet nem magunkról magunknak csináltuk, hanem mindenkinek, aki ebben a filmbolond világban osztozik és osztozott velünk.

A múlt héten kaptuk meg a korhatárbesorolást – és nem árulok el nagy titkot, hogy nem negyvenes karikát kaptunk. Persze amikor meghallotta például a forgalmazó, hogy miről készítünk dokut, egyből megkérdezték, hogy nem lesz-e ez túl bennfentes, túl „szakbarbár”? Én azt gondolom, hogy nem, mert a közösséghez tartozásról és a filmnézésről többnyire mindenkinek van élménye, tapasztalata.

Ez a film annak az időszaknak a naiv izgalmáról szól, amikor nyolcan-tízen összeverődtünk, és lépten-nyomon elhangzott, hogy „A Tibiékhez menjünk át, nekik van lejátszójuk!”, az, hogy „Tekerd már vissza!”

A doku forgatása alatt egyébként bementünk egy általános iskolába, megmutattuk huszonegy különböző korú gyereknek a VHS-t, hogy tudják-e, mi ez, hogyan kell használni – és ha nem is tudták, akkor is kíváncsiak, érdeklődőek voltak. Van egy retró bája, egy nosztalgiával átitatott reneszánsza is ennek az egésznek: amikor például felkerültek a régi hangalámondásos felvételek a Youtube-ra, nagyon sokan rápörögtek, sőt, egy időben mindenki elkezdett VHS-stílusban Marvel-előzeteseket gyártani. Mi a Volt egyszer egy tékával nem a Kincsem nézettségi rekordjait akarjuk döntögetni, hanem másfél órányi kulisszatitkot, szórakozást, jóleső nosztalgiát szeretnénk adni az embereknek. Annak a közös örömét, hogy együtt élhettük meg ezt a korszakot.

Téged meg tudott lepni a saját filmed?

Volt, aki megfogalmazott olyasmiket, amiket titokban vártam, de nem tudtam tudatosan, hogy ez hiányzik, ezt szeretném, hogy ez ki legyen mondva. Nagyon érdekes volt hallani azt a gondolatot is, hogy

a VHS-kazetta tulajdonképpen olyan, mint a mi emlékeink.

Felidézel vele egy történetet, de egyes részei már megkoptak, itt-ott recseg, bejönnek zörejek, képhibák miatt elvesznek belőle, vagy akaratlanul is rámásolsz dolgokat...

Lesz a Volt egyszer egy tékának VHS-kiadása?

Én nagyon örülnék neki, de egyelőre nem úgy néz ki. Ma már DVD-t se nagyon jelentetnek meg.

Volt egyszer egy téka – Volt egyszer egy Hollywood. Tarantino tékás volt, te is az voltál...

Ma már nem lehet arra apellálni, hogy „na, márpedig mostantól rendező leszek”. Én hagytam magam belerángatni ebbe a kilenc hónapba, amíg ez a bő egymilliós „szeretetfilm” elkészült – ha nincs a családom kitartása és türelme, talán végig sem tudtam volna csinálni. Viszont sok-sok éve van egy futó nőről szóló humoros történetem, aminek kábé kétévente nekivágok, hogy fejben leforgassam: a Volt egyszer egy téka talán ugródeszka lehet afelé, hogy ez a sztori is vászonra kerülhessen végre.

Lesz bakiparádé?

Nagyon él a stáblista! Tengernyi fotóval, rengeteg kimaradt vagy archív pillanattal készülünk a kíváncsi és türelmes nézők számára, illetve egy Kossuth-díjas slusszpoén is lesz a végén.

A borítókép forrása: Vertigo Média