Az embert, ha kifordítjuk, majd vissza, mindig máshová jutunk

Száraz Miklós György József Attila-díjas író, többek között Az Ezüst Macska, a Lovak a ködben, Apám darabokban című regények, vagy a Cigányok – Európa indiánjai című esszéalbum szerzője. Legújabb, 2018-ban megjelent Osztozkodók című kisregényét Kabdebó Lóránt irodalomtörténész metafizikai kalandregénynek nevezte, Száraz Miklós Györgyöt a legjelentősebb magyar írók közé sorolta. Az idén kerek születésnapot ünneplő szerzővel az Olvasat.hu készített interjút.

Idén lettél hatvan éves. Hogy gondolsz vissza az elmúlt évtizedekre, mennyire vagy elégedett, mennyire van hiányérzeted? Milyen volt a mostanáig tartó kalandozás?

Nem így élek. Számvetést persze csinálok néha, de nem az évek késztetnek elgondolkodásra. Olykor elégedett vagyok, máskor meg nem, de általában, és ez régi igazság,

akkor van jól az ember, ha nem gondolkodik azon, hogy hogy van, hanem éli az életét.

Kalandozás alatt mit értsek? A színes, forgatagos életet? Azzal rendben vagyok. Vagy egyszerűen az írás kalandját? Azzal is rendben vagyok. Annyira, hogy azon töröm a fejem egy ideje, nem olyan régen, néhány hónapja, hogy vagy nem kéne többet írni, elég volt, vagy nagyon másként kéne írni. Még mindig azt veszem észre, hogy „szépen” akarok írni, meg „jól” akarok írni. Talán túlírtam magam. Túldolgoztam magam. Mindenesetre Az álomvadászban, a tavalyi könyvemben már azt keresgéltem, amit az első regényemben, Az Ezüst Macskában is próbálgattam. Semmire nem gondolva írni. De valójában nem tudom. Majd kiforogja az idő. Nem is erőltetem.

Kritikájában Kabdebó Lóránt irodalomtörténész, kritikus a legjelentősebb magyar írók közé sorolt. Érzel-e felelősséget, terhet, amikor hasonló dicséretek érnek, vagy mint jóleső kihívást, igyekszel az elvárásokkal járó próbáknak megfelelni?

Nem, terhet nem, felelősséget sem – szerencsére az irodalomnak, a művészeteknek nincs olyan erős hatásuk a világra, talán az építészetet leszámítva, hogy az terhet tegyen az ember vállára. A bennem élő író, vagy inkább úgy mondom: a bennem élő művek iránt van felelősségem. Más nincs. A politikus felelőssége, az orvosé, az egyházaké számít. Főleg a politikusé. Meg azoké, akikre a tömeg, szebben mondom, a nép figyel. Vagyis akik állandó szereplők, akiket tíz- és százezrek követnek. A dicséret jólesik azért. Különösen, ha olyasvalakitől érkezik, akit nagyra tartok. Aki maga is látomásos ember. Mint Lóri. Ferdinandy Gyurka. És igyekszem azt írni, amit írnom kell. Azaz igyekszem megfelelni magamnak.

Leválasztani erről az akarásról mindent és mindenkit, ami és aki nem én vagyok. Kiadót, olvasót, kritikát. Vagyis az elvárásokat.

A magam elvárásainak kéne megfelelni. Azt meg nem mindig érzem tisztán. Ha már benne vagyok, ha már írok, gyakran elsodor valami, ami nem volt tervezett, amit nem úgy akartam. És ez lehet jó is, hiszen a mű jelez, átveszi az irányítást, ez a lehető legjobb, ez a cél. De lehet rossz is. Nem mindig világos, hogy mit akarok. De talán ez is jól van így.

Hány hét a világ, kérdezte József Attila. És hány szín?

Az Osztozkodók miatt? Ezt többen is kérdezték már. Hogy az olvasó is értse: a könyvben az egyik főszereplőnek minden napja valamilyen színű. Ez már reggel eldől, az ébredés pillanatában. Nem tudni, mitől függ, borútól vagy derűtől, évszakoktól, zajoktól, szagoktól, a levegő milyenségétől. Emlékektől. Talán a jövőtől, a bekövetkező eseményektől is. Megmagyarázhatatlan. Azért tudom, mert ez a sajátom, csak nekiadtam a szereplőmnek. Ha kérdeznek erről, már nem kérdezek vissza: „Miért? Neked nem színesek a napok?” Mert majdnem mindenki azt mondja, hogy nem. El sem akartam hinni. Azt hittem, ezzel mindenki így van. De legalábbis, hogy mindenkinek van valami ilyesmije. A gyerekeimnek például tudom, hogy van.

Nagyon régen nyilatkoztad Temesi Ferencnek, hogy az első írásod egy krimi volt. Legfrissebb, Osztozkodók című, bonyodalmakban bővelkedő regényed egy krimihez hasonlóan jócskán bővelkedik fordulatokban, izgalmakban. Hogyan akadtál rá a témára, és másképp fogtál-e hozzá a munkához, mint a korábbi könyveidnél, ha beszélhetünk olyanról, hogy munkamódszer?

Tényleg, Ferinek beszéltem arról a gyerekkori nekibuzdulásról. Nem volt az írás, és nagyon kölyök voltam, tíz éves talán. Krimit kezdtem. Kockás füzetbe, de úgy, hogy kalózok is legyenek benne. „Morgan és az arany”, ez volt a címe. Az Osztozkodók magját megírtam tárcában, Nyertesek címen. Réges-rég. Egy budai borozóban vallott nekem két ember. Nem ismertem őket, ők tudták, hogy író vagyok, aki olykor újságba is ír. Ki akarták beszélni a történetüket. Nem tudom, miért. De láthatóan akarták. Talán meg akartak szabadulni tőle? Nem mutatkoztak be, és nem találkoztam velük soha többet. Lehet, hogy felültettek. Mese az egész. De nem hiszem. Ha a szemükre gondolok, ha felidézem a tekintetüket, meg az egész beszélgetést, azt a két nagyon csöndes embert. Igaz volt. Tudom.

És a munkamódszer?

Talán sosem írom meg, ha két barát nem piszkál vele. Az azóta meghalt remek költő, Szepesi Attila volt az egyik. Évekkel ezelőtt, tíz évvel ezelőtt mondta, hogy miért nem írom meg, ez igazi kisregény téma. Urbán Laci volt a másik. Nem érdekelt. Elgondolkodtatónak találtam, de nem éreztem, hogy az enyém volna. Egy a sok ezer csuda dologból, ügyből, esetből, ami körülvesz minket. Lenyűgöz, de teendőm nincs vele. Aztán Attila halála után elkezdett mocorogni, és akkor már elgondolkodtam rajta, hátha mégis van közöm hozzá.

A regény a sorsot, a jót és a rosszat is megkérdőjelezi. Tehát a világ nem osztható egyszerűen csak jókra és rosszakra, szerencsésekre és szerencsétlenekre?

Nem osztható, de ez világos. Fontosabb az, hogy aztán végül mégis. Mert sokszor dönteni kell. Talán ez az a nóvum, nekem, ami miatt megérte megírni, holott valójában nem az én történetem. Hogy ez nem olyan, mint a zokni: amit ha kétszer kifordítok, ugyanott vagyok, a színénél.

Az embert, ha kifordítjuk, majd vissza, akkor mindig máshová jutunk.

Édesapádnak, Száraz Györgynek egy egész regényt szenteltél, s úgy véled, méltatlanul megfeledkeztek róla. Egy jó író is kerülhet a süllyesztőbe? Min múlhat ez, és mit tehet egy író, hogy ne vessen rá árnyékot a későbbi felejtés?

Nem, sosem mondtam, hogy méltatlanul feledkeztek meg róla. Az írók többségéről megfeledkezünk. Móriczról, Hajnóczyról, Császár Istvánról, Székely Jánosról. Legfeljebb lexikonokban találkozunk a nevükkel. Remek írókat nem olvas senki, közepeseket, gyöngéket meg igen. Aztán persze majd azok is eltűnnek. Fellini azt nyilatkozta, hogy azért volt muszáj megrendeznie Petronius Arbiter Satyriconját, mert azok a töredékek, amik abból a zseniális, élettel, vérrel, szenvedéssel, emberi butasággal és okossággal teli töredékes műben megmaradtak, ragyogóan érzékeltetik a világ töredékességét. Én, ha kérdezik, csak megállapítom a tényt, hogy apámat most nem olvassák. Az meg, hogy egyik tábor sem tűzi a zászlajára, tulajdonképpen jó. Úgy értem, rossz, de amit jelent, az lehet jó is. Hogy mit tehetünk? Semmit. Így volt és így van.

Több mint tíz éve jelent meg Cigányok – Európa indiánjai című, gyönyörű köteted. Várható, hogy újra kiadják? Aktuálisnak érzed még a könyvet, van-e olyan dolog, amiről ma már másképp vélekedsz?

Nem látom, hogy bármi látványos, nagy eredmény történt volna ez ügyben. Cigányok, szegények – ez egyre nehezebb, súlyosabb, fenyegetőbb kérdés. Negyven éve azt mondták, „ha nem csinálunk semmit, óriási baj lesz”. Húsz éve is ezt mondták. Tíz éve is. Ma nem is mondják. Gondoltam rá, hogy jó lenne kiadatni csak a szöveget, kép nélkül is. Most is ezt gondolom. Felajánlottam, hogy lemondok a szerzői honoráriumról, ha mögé áll valami intézmény, NKA vagy miniszteri keret vagy mittudomén, és juttassák el iskolakönyvtárakba, közkönyvtárakba. Gondolom, egyszer majd valahogy megjelenik egy ilyen változat is.

A hely meghatározza és alakítja a személyiséget, az ember mániájává válhat. Gondolkodtál már azon, téged miért Erdély fogott meg és nem a Vajdaság vagy a francia vidék? Honnan ez a múlhatatlan Erdély-szerelem?

A gyerekkorból. Kölyökkoromban vittek először apámék. A rokonokhoz, a hepehupás vén Szilágyba, meg Székelyföldre, Kalotaszegre, fel a havasokba. Megírtam az Apám darabokban című könyvemben. Az érzést. A rácsodálkozást. „Csucsa. Mesebeli porfészek, Erdély kapuja. Nyüzsgő, tenyérnyi völgy. Körbe fenyvesekkel és lomberdővel borított hegyek, lent a kanyargó folyó, a vasúti töltés, az állomás épülete. Rozsdás sínek, ormányos mozdonykút, szemaforok, öreg váltók. A peronon autógumiból faragott, drótozott bocskorban román hegyi pásztorok arasznyi széles bőrtüszővel a derekukon, rühös kucsmájú, bekecses favágók súlyos fejszével a könyökhajlatukban. Fekete kalapos cigányok kurta pipákkal. Kemény tekintetű, terebélyes parasztasszonyok, tarkójukon malomkerék nagyságú, zsíros szalmakalap, vállukon fagereblye és szénavilla. A váróterem sarkaiban görnyedt banyák gubbasztottak vászonban hasukra kötött malaccal, hátukon rőzsével: szoknyájuk mellett szájtáti kislányok. A padlón dagadt férfiak hortyogtak elnyúlt testtel. A szag mint évszázados, durva szövet. Olajos zsákvásznak, korom, füst és szénpor, rothadó kóc, nedves szalma, málló rongy, döglött legyek és pókok, megnemezesedett por szaga. Újságpapírba csomagolt, csöpögő szalonnáé, vöröshagymáé, izzadtságban pácolódott göncöké, méregerős cigarettáké, nikontinkeserű köpéseké, zsíros kucsmáké, ótvaros sebeké. Résekben megbúvó évszázados kosz: az ázalag idő mélytengeri sűrűségű bűze. A vasútállomás előtti balkáni térség közepén állt a sztyeppei porral borított, ütött-kopott autóbusz. Tetőcsomagtartóján bőröndök és batyuk halmai, csokorba kötött kaszák, sustorgó kukoricaszár, szúrós málnavessző kötegei. Szemben, a kocsma kőlépcsőjén ágrólszakadt vénemberek egyiptomi gumicsizmáikban, előttük ókori nyugalmú fekete bivalyok és ponyvás szekerek a cigányok agársovány gebéivel. Mesevilág volt. Maga a legenda, a mítosz. Olyan erős színekkel és kontúrokkal, amilyen a csoda. A valóság csodája. A valóság költőibb volt mindennél, amit emberi képzelet teremthet. Nem maradt tere a fantáziának.” Hát ezért.

Aztán tizennégy-tizenöt éves koromtól fél nyarakat stoppoltam, szalmakazlakban, barlangokban, várromokban éjszakázva, idegenekhez bekéretőzve.

Fent a havasokban, román és székely pásztorok közt. Innen ered. Amikor a korosztályom Interraillel Párizsba meg Amszterdamba vonatozott, én Erdélyt meg a Felvidéket barangoltam. De azért már régóta létezik más is. Andalúzia. Granada. Lisszabon. Barcelona. Selmecbánya. Samjei kolostor Tibetben. Zahlu. Casablanca. Fezben, az óvárosban egy kis teázó. Hasisfüstben úszó.

Egy-egy könyv megírása után hatalmas fáradtság vesz rajtad erőt, vagy nem hagysz magadnak pihenési időt, belevágsz a következő könyvbe? Most épp milyen munkák, ötletek foglalkoztatnak?

Nem vagyok elfáradós. Lusta, henye az vagyok. De az nem fáradtság. Ilyen a természetem. Szeretek télen Rómában, Andalúziában, görög szigeten időzni, vörösbort inni, tök üres öblökben tekeregni, egyedül beúszni mélyen, hogy már nem is látszik a part. Este tavernában ücsörögni, figyelni a helybélieket. Hallgatni, figyelni őket, ismerkedni. A Balatont, a Tiszát is szeretem. Ha jól megy a munka, vagyis ha azt és úgy írom, amit és ahogy kell, akkor a munka valódi öröm, majdnem azt mondtam, hogy élvezet, de még csak az sem, hanem magafeledkezés. Mint úszni a tengerben. Teát főzni a sivatagban, alkonyattal, kevesed magaddal. Húsz éve tervezek egy könyvet, Pokolsár a címe, sokáig azt hittem, az lesz a fő művem. Nyáron előszedtem. Idegen. Nem tudom, mit akartam vele. De jött más. Anyám és a gyerekkorom. Talán azt kell most írnom. Kiderül majd. Szerződést nem kötök rá. Úgy íródik majd, mint Az Ezüst Macska. Senki és semmi ne szorítson. Szabadon.

Borítókép: Száraz Miklós György. Forrás: olvasat.hu