Harcsa Veronika: ha az ember nem mindig elérhető, az figyelmet generál

Harcsa Veronika idén ötödjére vezeti a Völgy Jazz Udvarát, és határozottan állítja: a kapolcsi fesztivál megőrizte intimitását. Az énekesnővel a Nullahategy készített interjút.

A Völgyet az utóbbi időben sokszor éri a vád, hogy “elSzigetesedett”, egyre nagyobb teret kapnak a nagy tömegeket vonzó könnyűzenei produkciók. Te ezt mennyire érzed, tapasztalod?

Egyáltalán nem, szerintem ez ebben a formában nem igaz. Tíz-tizenöt évvel ezelőtt is volt egy nagy koncerthelyszín a Kőfejtőben, aztán ez megszűnt, négy évvel ezelőtt viszont felállították a Panoráma színpadot. Ez valóban egy olyan koncerthelyszín, ahol népszerű, nagy közönséget vonzó, más fesztiválokon is részt vevő zenekarok lépnek fel, de az, hogy a Művészetek Völgye “elSzigetesedett”, egyáltalán nem igaz. A többi helyszín ugyanúgy megőrizte az intimitását, a Völgy ugyanúgy megőrizte a sokszínűségét: most is meg lehet találni azokat a népzenei, néptáncos helyszíneket, irodalmat, izgalmas színházi produkciókat, mint régen. Ahogy eddig is, idén is párhuzamosan több faluban zajlik a fesztivál – nyilván Kapolcson van a legnagyobb nyüzsgés, de ha nagyobb intimitásra, falusias légkörre vágyik az ember és kiszakadna a tömegből, akkor átmehet Vigántpetendre vagy Taliándörögdre, ahol sokkal kevesebb embert, más hangulatot talál.

Akkor maradt a régi hangulat?

Szerintem igen. Nyilván a Völgyben is sok változás zajlik, azt azért látom belülről, hogy egy stáb folyamatosan azon dolgozik, hogyan lehet egyszerre megőrizni az értékeket és fenntarthatóvá tenni a fesztivált.

Akiknek szúrja a szemét nagyszínpad és a headliner produkciók, azok elfelejtik, hogy ez nem egy jótékonysági esemény, hanem egy vállalkozás, amit fenn kell tartani.

Korábban komoly gondjai voltak a fesztiválnak a fenntarthatósággal, folyamatosan a létbizonytalansággal küszködtek. Ezen az elmúlt években sikerült változtatni és egy nagyon stabil alapot adni a fesztiválnak. Most már nem kérdés, hogy jövőre is meg lesz-e rendezve a Művészetek Völgye. Ehhez pedig többek között az kell, hogy legyen egy-egy olyan helyszín, ami tömegeket vonz. Ez matematika, ki kell termelni azt a büdzsét, ami szükséges ahhoz, hogy például a legintimebb programok – amik egyébként általában nem rentábilisek – is megvalósulhassanak.

A jazz mindig mostohagyerek volt itthon, kellő állami hátszél nélkül, valahogy mindig azt érzem, irtó nagy szerencse kell ahhoz, hogy valaki ebben a műfajban kiugró sikereket érjen el. Neked ez sikerült. Mit gondolsz, amikor berobbantál a köztudatba, neked mi volt a szerencséd?

Sok csillag állt együtt: egyrészt akkor, 2007-2008-ban volt egy hullám, amire én is fel tudtam kapaszkodni. Ez több elemből állt össze: ekkoriban újult meg a Petőfi Rádió – azóta teljesen átalakult, megint elég kommersz irányt vett –, de akkor, 2007-ben volt egy nagyon friss és bátor szerkesztőség, akik rengeteg ismeretlen, alternatív, több műfajt vegyítő, határstílusokból érkező fiatal előadót emeltek be a műsorba. Ez óriási lehetőség és hozzáadott érték volt ezeknek a zenekaroknak. Nagy szerencsém volt, hiszen egyike lehettem ennek az új szcénának, amelyet többek között a rádió segített felemelni. Másrészt, ezidőtájt a jazzben is volt egy Budapestről induló hullám. Jazzklubok nyíltak, például a Budapest Jazz Club is, az emberek kíváncsiak lettek, nyitottak a műfaj felé. A megfelelő pillanatban léptem be ebbe a közegbe, ekkor indult a pályám, ebben a szerencsés időszakban sikerült megtalálni a közönségemet. És volt még egy szerencsém: egy japán kiadó felfedezte a zenémet az interneten, az első sikereim ennek a tokiói kiadónak köszönhetően Japánban voltak, és ez nagyon érdekesen hatott Magyarországon is. Hirtelen mindenki kíváncsi lett a lányra, akinek Japánban jelent meg jazzlemeze.

A kétlaki életmód – éltél Brüsszelben, Berlinben, most pedig Londonban – kétségtelenül a zenei megújulást, sokszínűsödést segíti elő, de ez szükséges lépés volt ahhoz is, hogy itthon megmaradjon, fennmaradjon a neved?

Nem hiszem. Ez inkább a személyes, szakmai motivációim miatt volt szükséges. Ennek persze van pozitív és negatív hozadéka is. A pozitív talán az, hogy fókuszáltabban lehet dolgozni.

Ez a fajta kétlakiság, utazó életmód ugyanis rákényszerít arra, hogy nagyon strukturáltan vezessem az életemet. Amikor itthon vagyok, a közönségem is koncentráltabban figyel rám, tudják, most kell meghallgatniuk, mert aztán egy ideig nem lesz rá lehetőségük.

Az, hogy az ember nem mindig elérhető, egyfajta figyelmet generál. Másrészt viszont nehézség is, hiszen amikor nem vagyok itthon, nem tudok aktív kapcsolatban maradni az itteni közönséggel. Viszont nagyon gyakran ingázom, nem vagyok annyit távol, hogy ez nagyon szignifikánsan különbséget okozzon a magyar zenei életben való részvételemben.

A jazz mellett elektronikus zenei vonalon is mozogtál a Bin-Jippel, de kaptál felkérést egy bázeli fesztiválon bemutatott minioperába is, amelyet Jiří Menzel rendezett, adtál ki Kassák-lemezt, szóval tényeg sok mindenbe belekóstolsz. Mindamellett, hogy ehhez bátorság kell, azzal is kalkulálni kell, hogy ez távolabb visz a mainstreamtől. Megéri a kockázatot?

Nekem megéri, mert soha nem volt célom a mainstreamben maradni. Nem tagadom, nagyon jó érzés nagy színpadon nagy közönség előtt énekelni, de én soha nem emiatt kezdtem bele ebbe az egészbe, nem ez motivált.

Sokkal inkább az, hogy a zene egy fantasztikus terep a kísérletezésre.

Számomra nagyobb vonzerő az, hogy valami újat fel tudok fedezni a zenéből magamnak és magamból a zenének, semmint az, hogy mekkora közönséghez szólok. Természetesen ez kockázattal jár, és ezek be is jönnek olyan szempontból, hogy amikor egy új projektben új stílust, megszólalást képviselek, akkor a régi közönségből értelemszerűen veszítek. Vannak, akiknek csalódást okozok azzal, ha egy stílust nem viszek tovább. Másrészt, az új hanggal új embereket vonzok be. A közönség egy része kikopik, egy másik része megerősödik, egy harmadik része pedig újonnan csatlakozik. Ez egy izgalmas, organikus folyamat.

A Gyémánt Bálinttal és két belga zenésszel – Nicolas Thys nagybőgős, Antoine Pierre dobos – kvartetté bővült formációddal pár napja fejeztétek be az új lemez rögzítését. Az első két dalt már meg is lehet hallgatni a youtube-on. Nem lehet elmenni szó nélkül a Tillárom című mellett. Ez megint egy új, teljesen szokatlan hang tőled. Honnan jött a folkos vonal?

Kevesen tudják rólam, de egész gyerekkoromban néptáncoltam, és bár a zenémben ez nem egy markáns hatás, de abszolút bennem van. Az sem véletlen, hogy Gyémánt Bálinttal a Vettetem violát című népdalt nagyon régóta műsoron tartjuk. Valószínűleg a néptáncos múltamból tört elő a Tillárom is, de most, hogy már fölvettük a teljes lemezt, ez egyértelműen egy kakukktojás. Ez az egyetlen magyar nyelvű dal, nem hiszem, hogy lesz folytatása a folkos vonalnak. Ez egy játék, egy kísérlet, egy kis örömtánc.

Van még olyan terület, ahol szívesen kipróbálnád magad? És itt nem csak a zenére gondolok.

A zenében maximálisan ki tudom élni a kísérletező vágyamat, de nagyon szeretek befogadóként más művészeti ágakat is magamba inni. Sokat járok kiállításokra, nagyon szeretem a színházat, a mozit, a könyveket, a táncot. De a zene továbbra is nagyon széles terepet nyújt.

Mostanában elég sokat dolgozom klasszikus zenészekkel, egyelőre inkább csak fű alatt, de hamarosan a közönség is megtudhat többet róla.

Januárban adtunk egy bemutatkozó koncertet Razvaljajeva Anasztázia hárfaművésszel egy Debussy-műsorból, amit itt, Kapolcson is elő fogunk adni, ennek is lesz folytatása. Illetve korábban zenéltem a Concerto Budapesttel, velük is dolgozom még, és ha minden igaz, ez lemez formájában is rögzülni fog.

Sűrű a program…Mikor pihensz?

Azért erre is van idő. A férjem nagyon sokat segít abban, hogy pihenjek is. Ha ő nem lenne, akkor hajlamosabb lennék túldolgozni magam, de szerencsére ő jó balanszban tart.

Borítókép: Harcsa Veronika. Forrás: Nullahategy/harcsaveronika.hu/Glódi Balázs