110 éve döntötték meg a kínai császárságot

A világ legősibb folyamatos civilizációja már az ókorban ismert olyan találmányokat, amelyeket Európában csak évszázadokkal később fedeztek fel. Kínát a hadakozó fejedelemségek kora után

Kr. e. 221-ben egyesítette a Csin-dinasztia. Az első császár, Csin Si Huang-ti Kr. e. 210-ben halt meg, az ő sírját őrzi a híres Agyaghadsereg. 

A Csin-dinasztia rövid uralmának egy felkeléssorozat vetett véget, az Kr. e. 206-ban uralomra került Han-dinasztia alatt megszilárdult az egységes állam eszméje, kialakult intézményrendszere, a kínaiak ma is hannak nevezik magukat. A dinasztia Kr. u. 220-ban bekövetkezett bukása után ismét a széttagoltság időszaka következett.

Az országot csak 589-ben egyesítette újra a rövid életű Szuj-dinasztia, ezt követte 618-ban a Tang-dinasztia, amelyre ma Kína egyik aranykoraként emlékeznek. A Tang-császárok egyre gyengülő hatalma 907-ben foszlott végleg szét, az újabb zavaros időszakot az öt dinasztia és a tíz királyság korának nevezik. 

Az egységet a 960-ban hatalomra került Szung-dinasztia állította helyre, a következő évszázadokat a középkori Kína ezüstkorának tartják. A hatalmas birodalmat az 1200-as évek közepén hódították meg a mongolok, az általuk 1271-ben alapított Jüan-dinasztiát 1368-ban váltotta fel az utolsó han etnikumhoz tartozó uralkodóház, a Ming. Kína ekkor a világ legfejlettebb és leggazdagabb birodalma volt, amely óriási építkezéseket indított, 

a XV. században a hatalmas hajókból álló kínai flotta szinte az egész világot bejárta, s vélhetően eljutott Amerikába is.

A Ming-dinasztia uralmát 1644-ben parasztfelkelés döntötte meg, az anarchiába süllyedt hatalmas országot 1661-re a harcias, nomád mandzsuk hódították meg. Az általuk alapított Csing dinasztia lényegében érintetlenül hagyta a társadalmi rendet és a kormányzás rendszerét, bár a számszerű kisebbségben lévő mandzsuk sokáig ügyeltek arra, hogy megőrizzék különállásukat, sajátos ruházatukat, szokásaikat, vallásukat. Hatalmuk megszilárdulása után Kína gyors növekedésnek indult: meghódította Tibetet és Mongóliát, a lakosság száma 150 millióról 450 millióra nőtt.

Kína a 18. század végén stagnálásba süllyedt. Az elzárkózási politika meghiúsította Nagy-Britannia első kísérleteit Kína gyarmatosítására, ezután robbant ki az első ópiumháború (1839-42), amely Kína totális vereségével végződött. A második ópiumháborút (1856-60) lezáró pekingi szerződések nyomán Kína szuverenitásának még nagyobb részéről kényszerült lemondani, immár Franciaország, majd Poroszország javára is. A 19. század második felét a feudális rendszer és a külföldi elnyomás elleni felkelések töltötték ki, sorozatos japán, amerikai, brit és francia agressziókkal tarkítva. A hatalmat 1868-tól a régensként kormányzó Ce-hszi anyacsászárné és konzervatív klikkje gyakorolta, akik 1898-ban megakadályozták Kuang-hszü császár „száznapos” reformkísérletét. A kínai nép idegengyűlölete 1899-ben a boxerlázadásban robbant ki, amelyet nemzetközi intervenciós erő vert le. Az ezt követő, 

1901-ben aláírt megalázó megállapodás európai, amerikai, ázsiai államok félgyarmatává tette Kínát.

Az 1890-es években tűnt fel a politikai porondon Szun Jat-szen, aki végzettségét tekintve orvos volt, de életét a politikának szentelte. Ő állt a művelt értelmiségiekből, külföldön tanult diákokból, katonatisztekből álló forradalmi csoportok élére, akik a mandzsu dinasztia megbuktatását és a polgári demokratikus rendre való áttérést tűzték ki célul. Szun 1905-ben Japánban létrehozta a Szövetséges Ligát, az első modern kínai politikai pártot, majd 1907-ben közzétette „három népi elvét”: nacionalizmus, demokrácia és népjólét – ezek a mandzsu dinasztia megdöntését, a demokratikus köztársaságot és a földhöz való egyenlő jogot jelentették.

Közben a császári udvar lassú reformokba kezdett: átszervezte a hadsereget, az iskolarendszert, tartományi és országos gyűléseket hívott össze. Az értelmiség azonban nem volt elégedett a tempóval, s a kormány egyre kevésbé volt ura a helyzetnek. 1911-ben a Szun Jat-szen által szervezett tizenegyedik felkelés (a korábbiakat vérbe fojtották) Vuhanban megdöntötte a tartományi kormányt. A tartományok ezután sorra szakadtak el a császárságtól, s 1912. január 1-jén Nankingban kikiáltották a Kínai Köztársaságot, amelynek ideiglenes elnökévé Szun Jat-szent választották. Mivel Szun rövid idő után úgy érezte, a forradalom fő célkitűzései megvalósultak, s mert támogatottsága sem volt erős, egyezséget kötött a császári udvart képviselő, a külföldi hatalmak által támogatott és a földesúri és hivatalnoki réteget is maga mögött tudó Jüan Si-kaj volt főkancellárral. Ennek értelmében 1912. február 12-én lemondott a kiskorú császár, majd másnap (Jüan javára) Szun is. Ezzel lezárult a kínai császárság több ezer éves története, s kezdetét vette a köztársaság kora.

Az utolsó kínai császár élete ihlette Bernardo Bertolucci olasz rendező nagyszabású filmjét – a Pu Ji életéről szóló alkotást az amerikai filmakadémia 1987-ben kilenc Oscar-díjjal jutalmazta, a többi közt elnyerte a legjobb rendezés és a legjobb film díját.

Borítókép:  Az első kínai császár agyaghadserege a Senhszi kínai tartománybeli Hszianban levő Lintungban / MTI / EPA/Alex Plavevski