Vasúti kocsi méretű hatalmas cápák terrorizálták a Dunántúlt

A valaha élt leghatalmasabb húsevő cápa, a C. megaldon Hollywoodnak is köszönhető sikere csak egy másik őskori legenda, a Tyrannosaurus rex népszerűségéhez fogható. Csakhogy, amíg az eddig előkerült fosszilis bizonyítékok tanúsága szerint a Kárpát-medence területét sohasem taposta a „zsarnokgyík„ lába, addig a másik ősvilági „sztár”, az óriásfogú cápa két méter magas hátúszója gyakran szánthatta a sirályok röptét és delfinek ugrását visszatükröző középső miocén kori szubtrópusi víztömeg, a varázslatos szépségű Bádeni-tenger felszínét. Ennek az egykori, akár a húsz méteres maximális testhosszúságot is elérő zoológiai rémálomnak Észak-Magyarországról, valamint a Dunántúlról is előkerültek a csaknem felnőtt tenyérnyi méretű fogmaradványai – írja az Origo.

Indonéziára emlékeztető szigettenger a Dunántúlon és tomboló vulkánok Észak-Magyarországon

A jelenkor embere számára talán hihetetlenül hangzik, hogy a Kárpát-medence hosszú földtörténete során a mai Magyarország legnagyobbrészt tengeri területnek számított. Úgyis fogalmazhatnánk, hogy a jelenlegi szárazföldi állapot a ritka kivétel a hazai geológiai múlt évmilliókkal mérhető időszalagján. E hosszú tengeri múlt mindeddig utolsó szakasza a nagyjából 23,3 millió éve elkezdődött és 5,3 millió éve véget ért miocén időszakra esik.

A dinoszauruszok kihalásával, 65,5 millió éve felvirradt és a napjainkig tartó földtörténeti újidő, a kainozoikum idején a kontinensek egyre jobban kezdték felvenni a mai alakjukat, illetve elhelyezkedésüket.

Amikor a miocén időszak beköszöntött, a földtörténeti múlt közel 250 millió éves periódusát átfogó egykori hatalmas üledékgyűjtő medence (geoszinklinális), a fénykorában csaknem a Csendes-óceán szélességét elérő Tethys a földkéreg alatt lassan, de feltartózhatatlanul munkálkodó lemeztektonikai folyamatoknak köszönhetően nagyjából a mai Földközi-tenger területére szorult vissza.

A Tethys-óceán bezáródása indította el az alpi hegységképződést, a Pireneusoktól a Himalája égbe nyúló ormaiig terjedő eurázsiai hegységrendszer felgyűrődését. Még a miocén időszak beköszöntését megelőző oligocén korban (33,9 millió évtől 23,3 millió évig) az alpi hegységképződés hatására alakult ki az a hatalmas, nagyjából a mai Bajorország területétől a Himalájáig terjedő belső tengerág, a Paratethys, amely a Kárpát-medencét is elborította. A miocén elején a Kárpátok vonulatának kiemelkedése már az intenzív szakaszába lépett; a felgyűrődő hegyláncokat szűk tengerszorosok választották el egymástól.

Varázslatos képet mutathatott az akkori táj; az Északi-középhegység vidékét aktívan tomboló vulkánok koszorúja szegélyezte, a Nagyalföld területén mély vizű nyílt tenger, a Dunántúlon pedig a mai indonéz szigetvilágra emlékeztető sekély szigettenger hullámzott.

A Börzsöny a mai Etna magasságához hasonló hatalmas rétegvulkánként emelkedett a gomolyfelhők fölé, amelynek lábát a Bádeni-tenger hullámai mosták. Visegrád, Szob és Törökmező környékén színpompás korallzátonyok övezték a tengerpartot, a középső miocén meleg, szubtrópusi éghajlatát bizonyítva.

Cápavilág Magyarországon, egy hihetetlen környezetben

Az oligocént és a miocén kor legelejét jellemző lehűlést a nagyjából 18 és 14 millió év közé eső úgynevezett miocén klímaoptimum váltotta fel. Ekkor átmenetileg szárazabbá és forróbbá vált az éghajlat, amit a flóra trópusi elemeinek (babér, magnólia, pálmák, banán) megugrása, valamint a dunántúli szigettenger és a Börzsöny környékén megtelepedett korallzátonyok is bizonyítanak. Ha egy képzeletbeli időgép segítségével visszautazhatnánk a miocén időszak bádeni korába (16,5 és 13 millió év között) a mai Budapestről csak hajóval juthatnánk el a Dunakanyarba, ahol hamisítatlan trópusi idill, türkiz-smaragd-kobalt színű tenger, bólogató pálmák és a Börzsöny felhők fölé emelkedő sötét tömege várna bennünket.

A Bádeni-tenger üledékeibe zárt fosszíliák nyújtanak bepillantást ennek az egykorvolt varázslatos tengernek a rendkívül gazdag és színpompás élővilágába. A puhatestűek, a csigák és a kagylók között számos olyan nemzetséget találunk, amelyek a mai Vörös-tengerből vagy a Maldív-szigeteki atollok világából tűnhetnek ismerősnek.

A zátonyépítő telepes kőkorallok is azt bizonyítják a recens rokon fajok ökológiai igényeiből kiindulva, hogy a normál sótartalmú és jól átvilágított tenger hőmérséklete még a téli időszakban sem süllyedhetett + 20 Celsius-fok alá. Ilyen körülmények között pedig alighanem mindenki kedvet érezne ahhoz, hogy belevesse magát a Bádeni-tenger hullámai közé.

De a Bádeni-tengerben nemcsak festői színű korallhalakkal, hanem egészen veszedelmes bestiákkal is összehozhatott volna bennünket a végzet. A miocén kori Magyarország tengereiben, egészen a Paratethys 13 millió éve a világtengertől történt végleges elzáródásáig, ugyanis valósággal hemzsegtek a cápák.

A miocén elején, az úgynevezett eggenburgi korban (23 és 19 millió éve) a fosszilis bizonyítékok szerint 16 nemzetség számos faja, köztük a parti övet preferáló homoki tigriscápák (Carcharias, Odontaspis spp.) vagy a nyílt tenger sebes ragadozói, a makócápák (Isurus spp.) ugyanúgy elfordultak, mint a nagy mélységekben élő, horrorisztikus megjelenésű koboldcápák (Mitsukurina spp.), vagy a hűvösebb vizeket kedvelő tüskéscápa-alakúak (Squaliformes).

A bádeni kort jellemző felmelegedés újabb melegkedvelő trópusi-szubtrópusi cápanemzetségek felbukkanását eredményezte. A bádeni emeletből származó fosszilis fogakból tudjuk, hogy a dunántúli szigettenger parti vizein a napjainkban különösen veszélyesnek tartott tigriscápák (Galeocerdo aduncus) lestek a prédájukra csakúgy, mint a recens nagy fehér cápához roppant hasonló, és feltehetően ugyanolyan veszedelmes szélesfogú makócápák (Isurus hastalis).

A dunakanyari korallzátonyok körül a jelenkor szirticápáihoz hasonló kékcápafélék cirkáltak (Carcharhinus priscus), valamint olyan, a Hemipristis nemzetségbe tartozó ragadozók, amelyek rokonai ma a trópusi indopacifikus régióban honosak. A napjainkban a Vörös-tengerből, vagy az indopacifikus korallzátonyok környékéről ismert fehérfoltos szirticápákkal (Trianedon obesus) a Bádeni-tengerben is találkozhattunk volna például.

De még a roppant veszedelmes tigris- és makócápák is alighanem rémülten eliszkoltak, ha a nagy kékségből feltűnt egy kamionméretű ragadozó, az óriásfogú cápa (Carcharodon/Carcharocles megalodon) fenyegető sziluettje.

Vasúti kocsi méretű zoológiai rémálom bukkant fel a Dunántúlon

Minden idők valaha létezett leghatalmasabb húsevő cápája, a fajneve alapján megalodonként közismert monstrum első képviselői a miocén kor legelején, nagyjából 23 millió éve bukkantak fel a világtengerben. Képzeljünk el egy külső megjelenésében a mai nagy fehér cápához (Carcharodon carcharias) nagyon hasonló, de kamionméretű óriást, és máris előttünk áll a megalodon a maga testi valóságában.

A tudósok között mind a mai napig vitatott e hatalmas leviatán pontos leszármazása. (A megalodon nemzetségére vonatkozó különböző besorolások, a Carcharodon, a Carcharocles, és az Otodus genusok használata is erre utal.)

Valószínűleg a paleocén-eocén korban élt 7-9 méter hosszú kihalt heringcápaféle, az Otodus obliquus lehet a közös őse annak a vonalnak, amelyből a különböző óriásfogú cápák a gyors evolúciójuk során kialakultak. Méretét tekintve a C. megalodon tekinthető e leszármazási vonal koronázatlan fejedelmének, de egyben az óriásfogú cápák utolsó képviselőjének is.

A C. megalodon „normál„ méretű példányainak 12-16 méter lehetett az átlagos testhosszúsága, a legnagyobbak azonban elérhették a 20 méteres teljes testhosszat, és a 70 -100 tonnás testtömeget is. Egy ekkora cápa kitátott szájában kényelmesen elfért volna egy álló felnőtt ember, a bestia hátúszója kettő, a farokúszója pedig négy méter magas lehetett. A C. megalodon nagyon gyorsan elterjedt a miocén kor meleg-mérsékelt, illetve trópusi-szubtrópusi vizeiben; 16 millió éve már a Kárpát-medencét kitöltő Bádeni-tengerben is honos fajnak számított.

A fosszilis leletek azt bizonyítják, hogy ez a hatalmas testű ragadozó elsősorban a miocén kor tengereit a mainál sokkal nagyobb faj- és egyedszámban benépesítő cetekre vadászott. Számos olyan fosszilis cetcsigolyát találtak, amelyeken jól kivehetők a megalodon harapásnyomai, sőt, esetenként csigolyába beletört fogakat is azonosítottak.

A magyarországi Bádeni-tenger bőséges zsákmányt kínált az itt élő megalodonok számára, mert a kövületek tanúsága szerint változatos cetfauna népesítette be ekkortájt a Kárpát-medence víztömegét. A megalodon ugyanúgy opportunista ragadozó lehetett, mint a recens nagy fehér cápa, amely távoli rokonához hasonlóan valószínűleg szintén nem vetette meg a dögevést, de más cápák sem érezhették biztonságban magukat tőle, a méretesebb tengeri teknősökhöz, ősfókákhoz és tengeri tehenekhez hasonlóan.

A megalodon fényesen csillogó zománcú fogai több magyarországi lelőhelyről, így többek között Mátraszőlősről, a Pécs környéki Danicz-pusztáról vagy Fertőrákosról is előkerültek már, és jó eséllyel a bádeni emelet más tengeri eredetű rétegsoriból is előkerülhetnek. Nagyjából 13 millió éve a Paratethys végleg elzáródott a világtengertől, és kisebb részmedencékre esett szét.

A kiédesedő vizű és fokozatosan feltöltődő medencékből gyorsan kivesztek a korallok, és mindörökre eltűntek a cápák is. A magyarországi miocén tengert terrorizáló egykori leviatánra ma már csak a kőzetekbe zárt csillogó zománcú fogai emlékeztetnek.