Biztos, hogy az embernek el kell jutnia a Marsra?

Az egészen közeli jövőben már a Marsot célozzák meg az űrhajósok. Ismert, hogy az űrben töltött hosszú időszakok, mint amilyeneket a Nemzetközi Űrállomás legénysége megtapasztalhatott, mélyreható változásokat okoznak az űrhajósok testében.

A mikrogravitáció izomsorvadást és a csontsűrűség csökkenését válthatja ki. Az agy és a szem közötti nyomáskülönbségek látáskárosodást okozhatnak, például űrrepüléssel összefüggő neuroszem szindrómát. A Föld elektromágneses mezőjétől távol mindenütt jelen van az ionizáló sugárzás, amely nemcsak rákot, hanem fogínyvérzést, hajhullást, agykárosodást és csökkent immunitást is okozhat.

A Nemzetközi Űrállomás űrhajósai legalább az idő felében védve vannak a nap sugárzásától (amikor a Föld blokkolja), de a Marsra tartóknak nem lenne ilyen védelmük a bolygóhoz vezető hét hónapos utazás során.

Kevin Fong londoni orvos, a NASA tanácsadója az űrkutatás emberi szervezetre gyakorolt hatásait vizsgálja. Az Extreme Medicine: How Exploration Transformed Medicine in the Twentieth Century című könyvében a marsi élet emberi szervezetre gyakorolt hatásairól ír.

Először is egy majdnem nulla gravitációs űrhajóban kell élni a Földtől a Marsig, ami számos vonatkozásban károsítja a szervezetünket.

– mondja Fong. 

„Alkalmazkodnak a szerveink a gravitáció hiányához, és ez az alkalmazkodás később problémákat okozhat. A csontok és az izmok tönkremennek, romlik a szívműködés, gondok támadnak a testfunkciók összehangolásával, furcsa dolgok történnek a vérképző rendszerrel és az immunrendszerrel.”

A súlytalanság szórakoztatónak tűnik, de a testünk évmilliók során alakult ilyenné a Föld gravitációs vonzásában.

A legtöbb űrhajós csak néhány hétig van kitéve a súlytalanságnak, de egy út a Marsra hét-kilenc hónapig tart, és – szerencsés esetben – még ugyanennyi időbe kerül a visszatérés is. És nagyon sok ismeretlen meglepetés várhat az ürességben lebegő emberre.

Ha leszáll a Marson, nem lesz ugyan súlytalanságban, de a Mars gravitációja csak egyharmada a Földének, így ennek is lehet némi hatása.

Ráadásul a vörös bolygón nincs atmoszféra vagy mágneses mező, amely blokkolná a kozmikus sugarakat, ezért elengedhetetlen az űrruha viselése még akkor is, ha a szabadba megy az asztronauta.

Fong rámutat, hogy a Marson egy nap valamivel hosszabb, mint a Földön, 24 óra 37 perc, és a kinti sötétség megzavarja a cirkadián ritmust.

Nem tudni, hogy az általunk használt gyógyszerek ott hogyan működnek, és nem hagyható figyelmen kívül az a pszichológiai hatás sem, hogy „a Föld immár csak egy pont az éjszakai égbolton” a végtelenül elszigetelt űrhajósnak. Ennek előre nem látható mentális következményei lehetnek.

„Ezek az utazások arra késztetik az embert, hogy értékelje azt, ami itt a Földön van” – tréfálkozik Fong, majd felhívja a figyelmet arra, hogy bizonyos értelemben minden ember űrhajós egy Föld nevű űrhajón. Nem kell elhagyni a bolygót ahhoz, hogy az ismeretlenbe merészkedjünk.

„Valamennyien felfedezők vagyunk, így vagy úgy – írja. – Stephen Hawking minden idők egyik legnagyobb felfedezője volt, pedig élete nagy részében nem hagyta el a tolószékét. Kissé viktoriánus nézet, hogy messzire kell utazni a megismeréshez. Ezt megtehetjük a könyvtárban is.”